Harley S. Bonneville

Raphael kezébe kapaszkodva várt, hogy legyen már végre vége. Az időjárás mintha gúnyt űzött volna belőlük, a Nap ragyogóan sütött, szinte mosolygott rá a világ. Ha nem aznap temetik el az apját, talán még örült is volna a csodaidőnek.
- Részvétem - ölelte át egy nő, akit még sosem látott. Rengetegen voltak, egyesek egyenruhában, míg mások feketébe öltözve, nem tudta eldönteni, hogy ki a családtag és ki az, aki a család barátja, vagy éppen apja bajtársa volt. Szipogva biccentett egyet köszönete jeléül, a beszéd nehezére esett volna. Tizenhat évesen elfogadni és feldolgozni, hogy az, aki eddig a világot jelentette számára meghalt egy rajtaütés közben, szinte a lehetetlennel volt egyenlő. Hosszú éjjeleket zokogott át, alig aludt, alig evett. Édesanyja és a barátja felváltva próbálták tartani benne a lelket, ketten kaparták össze annyira Harleyt, hogy a temetésen részt tudjon venni.

*

- Szeretném, ha megpályáznád azt az ösztöndíjat. - Az anyja megtört, beesett ábrázata mit sem változott az eltelt két évben. Komolyan beszélt, hangjában nem csengett semmiféle játékosság. El akarta küldeni idősebbik lányát a világ másik végére, csak hogy világot lásson. Már ki is nézett néhány igen kiváló egyetemet, ahol lánya folytathatta volna tanulmányait, az egyetlen aprócska probléma azonban az volt, hogy erről a lányának elfelejtett szólni. Érthető volt, hogy Harley nem kívánkozik egyedül elköltözni Novégiába vagy Ausztráliába tizennyolc évesen. Minden Párizshoz kötötte:  a család, a barátok és persze Raphael. Osztálytársak voltak gimiben, eleinte csak padtársak, aztán barátok, míg végül az érzelmeik el nem mélyültek egymás iránt. Olyanok voltak mint a borsó meg a héja, nem tudták és nem is akarták egymás nélkül elképzelni a jövőjüket.  Az angoltudásával nem volt gond, jó érzékkel tanulta először az angolt, majd a németet is.
Döntést kellett hoznia: csalódást okoz az anyjának így, hogy esélyt sem ad a külföldi ösztöndíjaknak, vagy csalódást okoz a szerelmének azzal, hogy elhagyja egy ismeretlen országért. Döntött.

*

- Vigyázz magadra kincsem, legyen jó utad! – Anyja csontropogtató ölelése után a fiúhoz fordult. Barnáival megpróbálta elkapni a sápadt archoz tartozó élénkzöld tekintetet, de nem járt sikerrel. Mindketten a könnyeikkel küzdöttek. Egy utolsó csók, egy ígéret, hogy visszajön hozzá, hogy megvárják egymást. Ennyi és nem több, mielőtt elindult volna becsekkolni. Még egyszer, szomorúan visszaintegetett és többé nem nézett hátra. Sosem repült még, de ügyesen vette az akadályokat. A huszonhét órás úton egyszer kellett átszállnia, akadt egy kisebb kavarodás, de minden megoldódott és simán landolt az új otthonát jelentő idegen városban.