jude lawrence

A szobám falán ott lóg a tökéletesen kivitelezett portré, amit magamról csináltam hónapokkal ezelőtt. Majdnem tizenkét órámba telt az egészet befejezni. Csak grafitot használtam, semmi mást. Be akartam bizonyítani magamnak, hogy igenis képes vagyok ezt megalkotni. Egész életemben mindenki kételkedett a képességeimben. Főként a szüleim, s úgy akartam ezt bizonyítani nekik, hogy minden kapcsolatot próbáltam elszakítani a művészetektől. Ezért tanulok most alkalmazott közgazdaságtant, s ahogy ezért is nem a Rome házba jelentkeztem, amikor úgy éreztem, hogy odavaló vagyok. Mindent megpróbálok úgy tenni, hogy nekik jó legyen. A megfelelési kényszerem akkor járt a tetőpontján, amikor a továbbtanulás előtt álltam. Habár egy percig sem volt kérdés, hogy Sydney-be jövök a Golden Canyon egyetemre a bátyám után, de a többi dolog egy hatalmas kérdőjel formájában lebegett előttem.
Egész életemben a bizonytalanság volt előttem, hiszen sosem mertem megmutatni a valódi énem. Még most sem igazán. Az egyetemen belül, a haveri társasággal teljesen másképp viselkedem, mint akár Amberrel vagy a testvéremmel. Egy tökéletesen kialakított kép lebeg mindenki előtt rólam. Még csak azzal sincsenek tisztában, hogy igazából miben vagyok jó, miket szeretek. Nem tudják, hogy alapból nem vagyok egy bunkó ember. Minden csak a látszat.
Ahogy visszabámul rám a saját önarcképem görcsbe rándul a gyomrom, s hatalmasat nyelek. Rosszul érzem magam. A folytonos hazudozás, hogy nem merem kiteregetni a lapjaimat kezd az agyamra menni, s félő, hogy lassan ez okozza majd a vesztem.
A gondolataimból a telefonom rezgése szakít ki, ahol Amber neve és képe tekint vissza rám. A szívem hevesebben kezd dobogni, ám mégis elgondolkozom azon, hogy csak nemes egyszerűséggel kinyomom. Nem érdemli azt meg, amit napi szinten kap tőlem. Valamiért az egyetem falain belül mindig kerülöm. Próbálok úgy tenni, mintha nem is ismerném. Magam sem tudom, hogy miért teszem ezt, hiszen bárhol máshol csodás órákat töltünk együtt.
Egy sóhaj keretein belül erőt véve magamon veszem fel a telefont és szólnék bele éppen, amikor Amber kétségbeesett hangja üti meg füleimet. Baj van. Megint baj van. A szívem majd megszakad a megtörtségtől. Muszájnak érzem, hogy nyomban felugorjak a helyemről, összeszedjem a kocsikulcsomat és elinduljak a megbeszélt helyre. A fejemben mindenféle vegyes végkimenetel játszódik le, hiszen ki tudja mi történt. A folyamatos aggodalom a lány irányába nem éppen mindig úgy sül el, ahogy szeretném. Talán pont emiatt vagyok néha olyan amilyen.