Caiden Ambrose Black

Caiden, Camille és Clara – 2007

A bongyor fürtökkel megáldott alig 11 éves kisfiú úgy húzza maga után kishúgait a piros kiskocsiban, mintha az életük múlna azon mennyi erő lakozik karjaiban és valamilyen szinten, egy alternatív világban melyet ők képzeltek maguk köré éppen ezért is harcolnak. A fiú harci oroszlánként húzza a királykisasszonyokat védő hintót, hogy a zsiványok ne bánthassák őket mielőtt megérkeznének a védelmet nyújtó várba, mely a hatalmas epreket termő fa alatt kapott helyet a nagyszülők udvarában. Nyomukban a galád vandálok egyre csak gyűlnek, minden lépéssel többen és többen lesznek s míg a kislányok nevetésben törnek ki a nagyszülők játékossága végett, az aprócska fiú már alig bírja húzni az alig hatéves testvéreit. Mégis sikeresen megérkeznek a várba, ahol a védelmező tündérkeresztanya már várja őket frissítőkkel és finom csokis kekszekkel, mindhárom gyerek rárepül a finomságra míg a szupererővel megáldott hölgyemény előre lép és megszabadítja a boldogságtól híres birodalmat a zsiványok rosszalkodásától.
- Elfáradt az én bátor lovagom? – simogatja meg homlokát gyengéden a nagymama, majd puszit is ad egyetlen fiúunokájának mielőtt a két kisebbik le nem döntenék a lábukról az idősebb nőt. Caiden nem mászik bele a rakásba, kintről figyeli miként nevetnek fel mindhárman és apró fejének egy gondolatfoszlányának hatására meglengeti fehér zászlóját és a másik fa árnyékában pihenő (zsiványokat megtestesítő) nagyapa irányába sétál, kezében frissen facsart jeges narancslével és csokis keksszel.
- Legközelebb több egérutat szeretnék kérni. – nyújtja felé az édességeket mielőtt levágódna a fa másik oldalára és a lábai elé terülő tájat kezdené el szépen lassan tanulmányozni. – Szeretek nálatok lenni, Papa. – jegyzi meg majd négykézláb előre mászva kapaszkodik az édesapja édesapjának a nyakába, hogy puszikat nyomjon rá.
- Én meg azt szeretem, hogy ti szerettek hozzánk jönni. – simogatja meg a buksiját majd felkerekedve kezdi el kergetni az unokáit, be a locsolóberendezés közé, ahol perceken belül hangos vihogásba kezdenek a hideg víz és meleg bőrük találkozása miatt.

Caiden, Camille és Clara – 2017

Tíz évvel később már nem a nagyszülői ház kertjében futkároznak a Black testvérek a nyár közepén, nem, helyette a tűz napon állnak a temető egyik legújabb sírjának közelében; ruházatok színe megfelelően tükrözi családnevüket és az érzett gyászt. Immáron nincs többé Joseph Black nagypapa, Papa, Papi, a gyerekek kedvenc nagyszülője, aki életének utolsó perceiben is arra törekedett, hogy megnevettesse unokáit.
Mindhárman egymásba kapaszkodva a nagy, a báty áll közepén és támogatja mindkét oldalán csüngő húgait, akik alig pár napja töltötték be tizenhetedik életévüket és most mégis szomorúság veszi őket körül. Előttük George Black álldogál felesége karjába szorosan kapaszkodva, könnyeivel küszködbe s bár ez egyetlen édesapjának a temetése mégsem mutathat gyengeséget. Nem, nem a társai előtt, a cégnél dolgozó munkavállalói előtt, akik elvárják tőle a keménykezűséget és a stabil talajt. A megfáradt tekintetű Seraphina Black, az édesanya, már nem tud sírni, eleget itatta az egereket az elmúlt időben és már nem maradt egyetlen könnycseppje sem a temetésre, helyette a férjét támogatja meg a gyerekeit, akik szüntelenül termelik a könnyeket és bezengik a temetés kellemetlen hangulatát zokogásukkal.
Elvesztették az oázisukat, a gyermekkori emlékeik nagy részének helyszínét, a szerető és óvó kezeket meg az apró mosolyokat. Most már egyik nagyszülőjük sem él, immáron csak a maradék családra számíthatnak.
Caiden gondterhelten túr bele hajába a mise és a virágeldobás után, úgy érzi magát mintha egy kibaszott kirakatvásáron lenne és őt meg a húgait a fő attrakciók közé sorolták volna. A fiatal férfi, mert most már huszonegy éves lesz pár hónapon belül, a fának dőlve várja, hogy elkészüljenek a családjának többi tagjai, hogy búcsút vegyenek és elfogadják a részvétnyilvánításokat, amihez neki már nem volt gyomra. Szemére lehúzza fekete napszemüvegét és a tegnap esti elfogyasztott alkoholmennyiség kikívánkozását próbálja visszatartani míg egy kellemetlen szag meg nem üti az orrát. Pördül egyet tengelye körül és máris meglátja édesapja üzlettársának elviselhetetlen lányát lépkedni magassarkújában a lágy földön.
- Azt hittem a fekete nem a te színed. – jegyzi meg csípősen a gyászoló félt megtestesítő fiatal majd két lépéssel terem a lány mellett, karjait keresztbe fonja mellkasa előtt és folytatja. – Azért jöttél ide, hogy gúnyt űzz belőlünk vagy valami hasznod is van ebből? – nincs jó kedvében és a lányt, Daphne White-ot, amúgy is nehezen viseli el már gyerekkoruk óta. Ez a baj azzal, ha a szüleik akaratuk ellenére kényszerítik a közös játékot, időtöltést; húgaival ellentétben ki nem állhatja a lányt pedig azon kívül, hogy létezett nem sok mindent csinált. Bár eleve ott bukott meg a dolog, hogy létezik.
- Elhiheted, hogy nekem is lenne jobb dolgom mint hülye temetőkbe járni. Apám kényszerített az eljövetelre. – szúrja vissza ugyanolyan hangnemben és a srácnak elég is ennyi, amilyen gyorsan közelítette meg ugyanolyan gyorsan hagyja magára, hogy távolabb érve elővegyen egy szálat a cigarettás dobozából és rágyújtson miközben újból siratni kezdi az Ő egyetlen Papáját.