cukorka kislány

Nem, nem akarok már megint arra felkelni, hogy Sidney Nézdcsakmegkivagyok Fletcher megint összeborogatott valamit a saját konyhámban, mert az éjszaka közepén érezte szükségességét az egyik csudajó meg csudafinom süti receptjének elkészítésére annak a kibírhatatlan igazgatónő porontynak. Kevés dolgot utáltam az életben és az emberek az első helyen álltak, mert valahogy sosem találtam meg velük a közös hangot; vagy ők nem találták velem hiszen minden csak nézőpont kérdése, de visszakanyarodva a lényegre Sidney baráti társasága, a tagok akikkel lógott olyan szinten borzolták a hátamon lévő szőrpihéket, mintha egy kopasztani való csirke lennék. De nem szólhatok egy szót sem, hiába van a nevemen a lakás, fizetem a rezsi nagyobb részét és végzek el minden szükséges dolgot, ahhoz, hogy élhető legyen ez a hely, mert Bowie pár perccel idősebb ikerbátyáról van szó.
Bowienak pedig nem tudok nemet mondani.
Nem akarok.
Teljesen az ujjai közé csavarta minden idegszálamat, minden neuronom kanyarodik a rúdjára és amint felfognak valami ingert kisülve közvetítik a feldolgozott információkat a központi idegrendszerembe, ahol válasz születik és ha egy filmbe lennék akkor szívecske alakban dobognának a szemeim. Mert Bowie mióta betáncolta magát az életembe annyira megváltoztatta minden hitemet, hogy az nem emberi. Már nem csak a tanulmányaimnak élek, hogy elérjek valamit az életben és végre valahára büszke legyen rám valaki; ha nem más a tanári testület meg az a kismillió ember, akik nekem köszönhetik majd a megfelelően felépített hidakat, utakat. Nem, most már érdekelnek az emberi kapcsolatok, az hogy elmenjek bulizni és kipróbáljak dolgokat, mert mi értelme van egy olyan életnek, amelyben legalább egyszer nem kerülök veszélybe? Semmi.
Bowie Fletcher maga a megtestesült démon az anyám szemében, az a szőke kis csitri, aki felforgatja a fia kis életét és letéríti arról a bizonyos útról, arról, amin még apámmal indítottak el közösen, aki mára már inkább elfordítja a fejét az utcán, ha meglát csak azért, mert az vagyok, aki lenni akarok. Ha Bowie cigaretta lenne akkor fekete köntösbe bújtatott ízesített vacak lenne, amit elszívva az ember egyszerre érzi magát fancynak és kurva gáznak a rózsaszín szűrője miatt és meggyes ízesítése végett; mégis minden porcikája beindítja a fantáziát, mindenki szeretne kapni egy szálat.
És akkor jön az érem másik fele, ha Bowie maga az ördög akkor ikertestvérére már nincsenek is szavak.
Sidney egy olyan különleges egyed akitől elviselem azt, hogy az éjszaka közepén bevándorol a szobámba és felbassza a villanyt, mert ő nem felkapcsolja, hanem üti azt a szerencsétlen műanyagot, csak azért, hogy felkeltsen mert neki mozizni van kedve. Mégsem tudtam neki ellent mondani a mostani éjjel során, ahogyan az elmúlt éjszakák egyetlen alkalmával sem, mindig megengedtem, hogy bemásszon az ágyamba még a takarómból is nyújtottam neki, hogy ne fázzon meg Ő meztelensége, és elfogadtam a viszonzásul kapott agyoncukrozott müzlit. Mert valamiért Sidney azt érezte, hogy neki be kell jönnie hozzám és szórakoztatnia kell mikor a húga nem lófrál a közelembe. Mindig, amikor egyedül tértem nyugovóra számíthattam kettő-három magasságában az érkezésére hülyébbnél hülyébb ötletekkel és vágyakkal, amelyeket valamiért ki akartam elégíteni. Talán a jó vendéglátó akartam lenni? Pedig ő is lakója ennek a lakásnak, nem vendégként van jelen, hanem megtűrt egyedként, akit Bowie kérlelése miatt fogadtam be. Egy kivert kutya, ha úgy tetszik, mégsem lett volna szívem visszaengedni a csúnya pókok közé az utcára vagy a saját ágyába Tom és Jerry maraton helyett.
Mert a rózsaszín karikákhoz Tom és Jerry dukál.
A kétszemélyes ágyba pedig valóban két személynek kell aludnia. Szigorúan két személynek. Természetesen csak alvási szándékkal.