Abraham Whittaker

Az árvaház egy vicces hely. De halál komoly, eskü nem humorizálok. Nem hiszed el, mi? Pedig nagyon vicces tud lenni, mikor a nagyobb kölykök bandába verődve elkapnak a folyosón, becibálnak a mosdóba, a fejedet a piszoárba verik, aztán lenyomnak egy olyan wc csészébe, amiben előtte nem húzták le a végterméket. Nem jön be? Vagy amikor hajnal háromkor nyakon öntenek egy vödör jéghideg vízzel a kerti tóból, úgy, hogy még egy angolna is került a löttybe. Ez sem? Neked se jó aztán semmi! Na és mikor az apácák vonalzóval vernek el, mert azt mondod, nem hiszel a képzeletbeli barátjukban? Az is fasza dolog. És mikor hiába várod, hogy valaki majd érted is eljön.
Az olyan intézetis kis suttyóknak az, hogy majd egyszer jön egy gazdag pár, akik örökbe fogadnak, örök vágyálom volt. Klisésnek hangozhat, de így volt. Gondolatban mind menő autókkal furikáztunk még menőbb magániskolákba, ahol ügyvédnek, orvosnak meg miegymásnak tanultunk. Álmainkban hatalmas szobákban játszottunk a legújabb játékokkal, aztán az angyalarcú anyukánk bejött egy hatalmas mogyoróvajas-lekváros kenyérrel, a mindig jólöltözött, sztárügyvéd apukánk pedig hazaérve letette az aktatáskát, és máris mentünk vele a kertbe baseballozni. Aztán felébredtünk, és ránkmeredt a rideg valóság, a személytelen vaságyak rácsiban, a jéghideg falakban, a szeretet nélküli szemekben. Ébren ránkzúdult az élet, a mi életünk. A vacak iskola, az a gusztustalan vén pedofil pap, aki az árvaházat igazgatta, az idő előtti szex, az alkohol, és a drogok világa. A züllés. Mintha mi tehettünk volna róla, hogy itt vagyunk, a társadalom megfeledkezett rólunk. Volt, akinek meghaltak a szülei, és voltak az olyanok, mint én. Én, akit egy drogos 17 éves lány szült, egy elszállt éjszaka visító, magatehetetlen hibájaként, hogy aztán ott hagyjon a kórházban. "Itt jobb lesz neki". Ja, csak a vézna, herkás baba nem kellett senkinek, akkor irány a lelenc. Sokan voltunk még így. Egyedül láttuk meg a napvilágot, olyan durva addikciókkal, amik egy felnőttnek is becsületére válnának. Nem számíthattunk senkire, csak magunkra. Az árvaházban farkastörvények uralkodnak. Az árvaház egy vicces hely.


10 éves voltam, mikor megelégeltem. Csak azt tudtam, hogy ki kell jutnom, és meg is tettem. Nem vittem magammal semmit, csak 300 dolcsit, amit az apácáktól csórtam össze. Kis görény voltam, mi? Szóval, egyik éjjel kilógtam az ablakon. Eltörtem a bal csuklómat a művelet közben. Azóta se az igazi, szerintem szarul forrt össze. De kint voltam. És kint, ugyanúgy nem foglalkozott velem senki, mint amíg bent tengődtem azon a szutyok helyen. A pénz pedig gyorsan elfogyott. Zsebtolvajlásra adtam a fejemet, és hamar feltűntem egy piti bandának. Digók voltak mind, Bronx egy szarabb környékén futottam össze velük. A vezetőjük Santino, ronda, ragyásképű ember volt, de első pillanattól kezdve behízelgő volt velem. Méltatott, hogy milyen tehetséges tolvaj vagyok, és próbált olyan behízelgő lenni, amennyire csak tudott. Akkor voltam jó nagy hülye, mikor mellé szegődtem. De 10 voltam csak. Éhes voltam, fáztam, egyedül voltam és féltem. Családra vágytam, azt hittem, ők lesznek azok. De tévedtem. Tudsz követni? Most kapaszkodj meg!
Évekig ezzel a bandával jártam New Yorkot. Iszonyú volt. Nem adtak enni, és nem alhattam, csak ha egy nap "a konyhára vittem" annyit, amennyit Santino mondott. Jól el is tángáltak, általában vascsövekkel, ha nem hoztam a megadott szintet. De mindig túl magas volt az összeg. Gyakorlatilag fizikai képtelenség volt. Aztán, egészen pontosan a 15-ödik születésnapom előtt egy fél évvel, Manhattan egy menő szállodája előtt bele futottam abba az emberbe, akinek azt köszönhetem, hogy most itt pofázhatok neked.
Valami jelmezes fesztivál volt, akkor jó volt lopni. Könnyű volt elvegyülni. Szereztem egy szakadt jelmezt, már nem is tudom mit, asszem egy börtönszerkót, höh, találó volt, és a többi gyerek közé verődtem. Az egyik hotel előtt láttam meg egy fiatal pasast, jó szabású öltönyben. Lendületet vettem, és neki szaladtam, majd sűrű elnézések közepette tovább rohantam....volna, ha a manus nem ver tarkón. Elkapta a grabancomat, esélyem nem volt tiltakozni, és olyan kék szemmel meredt rám, amitől megfagyott bennem a vér.
- Ha pénz kell, tőlem kérj, ne meglopni próbálj! - szólalt meg, és dühöt kellett volna éreznem a hangjában, de inkább a sajnálat tűnt fel.
- De...de én...
- Mit te? Mondom, ha pénz kell, inkább kérj! -letett, és a tárcájáért nyúlt. Kivett belőle két ropogós, új 100 dollárost és a kezembe nyomta. - Nesze kölyök! Ha elfogy, még két hétig megtalálsz itt! De ha megtudom, hogy drogra, vagy piára költötted, soha többet ne kerülj a szemem elé!
- De...de...-hebegtem még mindig. - Ez rengeteg...legalább a füvet hadd nyírjam le magánál....ennyi pénzt...
- Tudod mit? -mondta, és erőteljesen vállon ragadott. - Más munkám van a számodra!
És itt már éreztem, hogy megfogtam az Isten lábát.

Még pár hónap, és 30 leszek. Jah, tudom, húsznak sem nézek ki, de ja....3 X, Kemény. Azóta is annak a férfinak dolgozom, aki aznap, a Ritz előtt jóformán megmentette az életemet. Ételt, melót, fedelet kaptam tőle. Tanulhattam, és néhány atyai pofontól egész rendes emberré kupálódtam. A főnököm, Mr. Gordon, olyan lett számomra, mint az apám. Sokan gúnyolnak is a hozzá fűződő lojalitásom miatt. Kutyának hívnak a hátam mögött, mintha ez a jelző pejoratív lenne. A kutyák a feltétlen, tiszta hűség szobrai, csak szeretnek és szolgálnak, és nem várnak érte cserébe semmit. Ahogy én sem. Ha még mindig azért melóznék, hogy a főnök kanapéján csövezhessek és néha kapjak kaját, azt se bánnám. Az életemmel tartozom neki.
Mégis, undorítóan féltékeny lettem, mikor egy új srácot hozott a bandába. Csak négy évvel volt fiatalabb tőlem, és úgy éreztem magam, mint a nagytesó, akitől elvették az összes figyelmet. Bele tudtam volna folytani Raphaelt, az új fiút egy kanál vízbe. Aztán jobban megnéztem magamnak, és bele zúgtam, mint látássérült nagymama a csatornába. Minden megvan benne, amit valaha kerestem. Szerintem még neked is bejönne, lefogadom, hogy ilyet még nem láttál. Porcelán bőre van, olyan vékony mint egy pók...a haja fekete, és oooolyan kerek segge van, hogy megőrülsz! Szinte könyörög, hogy markold meg.  Erre, én balfasz mit csinálok...elkezdek úgy "udvarolni" mint egy óvodás kisfiú. Mint mikor a kisfiúk meghúzzák a kislányok copfját. És ennek már kurva hosszú ideje. Mégsem tudok előrrébb lépni, talán nem tudom kifejezni az érzelmeimet. Meg már megtanultam élvezni, hogy szívom a vérét. Fene bánja, egyszer úgyis az enyém lesz.
Na jól van öreg...hagylak tovább melózni, tudom, a bartender nem pszichológus, de jól esett ezt kidumálni magamból. Tessék, egy százas, amiért végighallgattad a sirámaimat. Én most haza tántorgok. Csőváz!