Ideges voltam, izzadt a tenyerem és remegett a kezem, pedig nem kellett volna. Nem a halálos ítéletemet akartam aláírni, erről szó sem volt, mégis nem éreztem úgy, hogy rendben lenne minden. Egy belső kis hang azt mondta, hogy ne tegyem, de én makacs voltam és nem akartam hallgatni rá. A családi vacsik úgyis neccesek voltak mindig, a szüleim hisztisek, én meg amióta nem itt laktam rideg lettem - szerintük, én nem éreztem sosem úgy. hogy eltávolodtunk volna -. Nem voltunk jó kapcsolatban korábban sem, még az öcsémmel sem, mindig martuk egymást kicsinek is. Hiába voltam én az "okosabb és idősebb" mégsem tudtuk lógva hagyni egymást. Ez olyan normális dolognak tűnt 8 év korkülönbséggel is.  Mégsem volt nyugodt a kapcsolatunk, én magamnak való lettem, igen, de amikor szüksége volt rám mindig ott voltam neki, pedig ő sosem állt mellettem. Most sem, amikor elmondtam neki, hogy elakarom venni a barátnőmet. Bár mit is tud ő,épphogy leesett a tojáshéj a seggéről, elkezdte a gimit, aztán most nagyon okosnak képzeli magát, hiába nem az.
- Na és fiam... Mi a nagy alkalom? Nem szoktál te csak úgy bejelentkezni vacsorára - anyám gyorsan megböki az oldalát könyökével, de csak megingatom a fejem, igaza van apámnak. Nem szokásom csak így megjelenni, de magasról sem teszek rájuk, mert hetente egyszer biztos felkeresem anyámat.
- Megakarom kérni Eve kezét, és gondoltam, hogy itt fogom, előtettek, nehogy úgy érezzétek kihagylak titeket - a végén a gúnyos megjegyzés lehet nem kellett volna, de muszáj voltam odabökni. Nem hagyhattam szó nélkül az ő megjegyzését.
- Ez pompás hír! Már csak a hölgy kellene, hogy megkérhesd - anyám arcán láttam, hogy tényleg örül, de igaza volt. Eve már jó ideje elment mosdóba, lehet valami baj van.

Bár baj lett volna... Így visszagondolva arra az időre, csak nevetni tudok magamon. Az én drága öcsém akkor éppen megpróbálta felszedni az akkori párom, sikerült is volna neki, ha nem nyitok rájuk a mosdóban. Persze ezek után nem volt házasság és a vacsorának is igen gyorsan vége lett, pedig nem úgy volt tervezve. Magam sem tudom mit gondoltam, túl szép volt minden ahhoz, hogy igaz legyen, körülöttem pedig sosem folynak könnyedén az ügyek. Mindig csak a baj van, sosem úgy alakul semmi, ahogy kellene, és ez nem fog megváltozni. Öreg vagyok én már a bonyodalmakhoz. Ha anyám lát biztosan mindennek elhordott már, amiért még halálában is szégyent hozok rá. Nincs családom, gyerekem, még egy rossz házasságom sem, nem tudok semmit se felmutatni a kutyámon és a munkámon kívül. Azt sem tartaná igazi foglalkozásnak, inkább csak hobbinak, ahogy az apám is így vélekedne.  Az meg kiverné a biztosítékot, ha a történelem megismételné magát, csak fordítva és én lennék az aki rárepül az öcsém feleségére. Persze, nem volt szép tőle amit ő csinált, de egy barátnő - majdnem jegyes - mégis más, mint egy feleség. Hiába nem bánik jól velük én nem tehetek semmit sem ellene, még úgy sem, hogy akarok. Cami nem hagyja, pedig ha hagyná... Olyan csodálatos nő, én a tenyeremen hordoznám Pierre-el együtt, mindent megadnék nekik amit csak kérnének tőlem. Olyan jól tudnék vele bánni. Ilyenkor igazán bánom, hogy nem én találkoztam vele először, bár lehet akkor se lett volna máshogy, és Cami akkor is őt szereti meg annyira, hogy hozzámenjen. Azért sajnálom, hogy nem hallgatott rám, pedig én az esküvő napján megmondtam, hogy nem lesz jó neki.
Teljesen elmerengek a pakolás közben, de egy halk kopogás visszaránt a valóságba. A képet, amit találtam Eve-ről visszarejtem a fiók mélyére, nem is tudom minek tartottam meg. Talán mert első szerelem, de nem hiszem, hogyha ma találkoznánk még mindig képes lennék letérdelni elé, pedig még a gyűrű is megvan valahol a lakásban.
Az ajtóhoz érve összeszedem magam és egy mosollyal nyitom ki, de egy pillanat alatt le is lohad, amint meglátom ott Cami-t, olyan állapotban amilyenben van. - Megint? - tudom, hogy kérdeznem sem kellene, hiszen mindig ugyanaz a forgatókönyv, megveri és idejön, hol egyedül, hogy Pierre-el, én mindig összeszedem, rendbe teszem, de Ő ugyanúgy mindig visszamegy hozzá. Mindent megadnék, ha egyszer azt hallanám, hogy velem marad, de ez félek sosem lesz így.