Atkinson; Hugo

Azt mondják az ember tudja mikor érkezett el a megfelelő pillanat a térdre ereszkedéshez és annak a bizonyos kérdésnek a feltevéséhez; a teljes bensője remeg az illetőnek már csak a gondolattól is és napokon, ha nem heteken keresztül küszköd eme gondolattal egészen addig míg nem kezdi megvalósítani a foszlányt.
Mióta átköltöztünk a világ másik felére Kylieval, úgy érzem minden a lehető legjobban alakul közöttünk; az egyetemen már semmi közünk nincs egymáshoz, mert én vállalatgazdaságtant kezdtem el tanítani és Ő nagyon nem erre a szakra jelentkezett. Eltudtunk menni kézen fogva bárhová a városban, nem mutogattak volna ránk és dobtak volna börtönbe, amiért megrontom a diákomat, ahogyan ezt Bristolban megtették volna. Úgy érzem minden a helyére kerül körülöttünk és a csillagok is úgy állnak össze, hogy nekem kedvezzenek meg az elhatározásomnak. Megkérem a kezét.
Eljegyzem.
Enyém lesz örökké s én övé, ameddig a földi életünket töltjük és még utána is.
A szívem már másért nem doboghat, csak akkor, ha megszületnek a gyerekeink, de ne rohanjunk még ennyire előre. Nem szeretném belelovalni magamat a dolgokba, amelyekről még nem igazán beszéltünk és melyek jelenleg elég távol állnak a jövőképünktől, hiszen Ky még csak most kezdte el az egyetem első évét és nem szeretném, ha máris abba kéne hagynia a becsúszott gyerkőc miatt. Majd ráérünk akkor tovább szaporodni, ha befejezte és megvan az esküvő meg van egy közös házunk, amiben tarthatjuk a kutyáinkat és nagyon boldogok lennénk. Én legalábbis biztosan.  
Viszont kanyarodjunk szépen vissza a lánykérés gondolatára, mely hónapok óta foglalkoztatja a csőrömet és minél jobban próbáltam elnyomni magamban annál inkább előtört, álmodtam róla, munkahelyen számtalanszor kalandoztam el ugyanerre a vízre és ebből tudtam, hogy muszáj lépnem. Azért döntök úgy a mai reggelemen, miután kissé késve ébredek meg és kezdek szépen összekészülni az órámra, hogy amint végzek az előadásokkal és az ebéddel szépen elmegyek a közeli plázába és gyűrűt nézek.
Legalábbis az internetek szerint ez az első és legfontosabb lépés afelé, hogy egy férfi megkérje a szeretett párja kezét; én pedig elszeretnék indulni ezen a kanyargós, meredek és itt-ott csúszós lépcsőn, mert Kylie életem szerelme. És ezen soha semmi nem fog tudni változtatni, az érzéseimben már akkor bombabiztos voltam mikor a harmadik randink után kimondtam neki a szeretlek szót; akkor is érte dobogott a szívem mikor Afganisztánban voltam nyolc hónapot és kockáztattam az életemet. Mindezt azért téve, hogy elfelejtsem és megszakítsam a közöttünk lévő egészségtelen kapcsolatot, de az Ő gondolata éltetett végig, Ő volt a reménységem és a mai napig hálás vagyok, amiért visszajöhettem hozzá.
Kylie tökéletes.
Nem csak kívülről, hanem belülről és az sokkal jobban számít, mert a test megöregszik de a lélek mindig ugyanaz marad, s bár megvoltak életünkben a nehézségek mindegyik felett átléptünk, közösen, egymás kezét fogva; néha én támogattam jobban Őt néha pedig nekem kellett az iránymutatás, de megcsináltuk. Legyőztem a félelmeimet és a lebukásunk után, alkut kötve is erősen állunk, talán most vagyunk a legsimább úton mióta ismerjük egymást.
A gyűrűnek is tökéletesnek kéne lennie.
Ezzel az elhatározással lépek be az első ékszer üzletbe, amit meglátok a plázában és hosszas körülnézés, báj csevely után üres kézzel jövök ki és sétálok át a következőbe, majd az az utániba, mert nem találom azt az ékszert mely méltó lenne arra, hogy Ky ujján pihenhessen. A negyedik boltból térek már ki elégedetlenül, elkeseredve s már épp azon vagyok, hogy feladom a keresését és folytam egy másik alkalommal, mikor meglátom a kirakatban a feketén csillogó gyűrűt. Egyből rátapadok az üvegre, elcsodálkozott tekintettel nézem és érzem, suttogja a szívem, hogy ez az igazi.
Egyből belépek, köszönök hatalmas vigyorral az arcomon mire a nő is viszonozza kedvességemet és máris belecsapunk a lovak közé. A kiszemelt gyűrűt kérem, közelebbről tanulmányozom és amikor ujjaim között tarthatom egyből megbizonyosodok róla, hogy megtaláltam. Ez lesz az.
Fekete gyémánt gyűrűvel fogom megkérni a kezét és csak reménykedni tudok abban, hogy igent mond.