Két éve, hogy elhagytam Melbourne városát. Ott születtem, éltem, jól voltam 2018 januárjáig. Onnantól fogva, mintha a mélységet éreztem volna. Valaki követni kezdett. Feltűnt szinte mindenhol egy alak, a végén már attól is megijedtem, amikor valaki hívatlanul becsöngetett hozzám. Még olykor a saját apám is a frászt hozta rám, ő bár azt mondta, hisz nekem, de éreztem a szavaiból, hogy erősen azt hiszi, beképzelem ezt. Senki nem hitt nekem, a rendőrség sem tett semmit. Nem történt tettlegesség, nem történt betörés, nem történt semmi olyan, amivel bizonyítható lenne bármi... Ott maradtam egyedül ezzel, de apám beszélt az itteni egyetem igazgatónőjével, aki jó barátja volt régen, így afféle protekcióval bejutottam, és dolgozni kezdhettem, mint titkárnő.
Sokáig nem volt semmiféle bajom, elkezdtem járni jógára, táncra. Jó mindkettő, felüdítenek és felpörgetnek. Jól éreztem magam. Túl jól. Vége ennek. Felbukkant megint az a bizonyos paranoia, amikor is folyamatosan hátranézek, meg mindig mindent figyelek. Pár alkalommal éreztem ezt az elmúlt hetekben. Legutóbb alig pár napja...
Mindig rám mosolyogsz, én pedig vissza. Nincs azt hiszem ezzel semmi baj, úgy hiszem. Egy-két utcával odébb élsz egy szerény lakásban, akárcsak én. Nem nagyzolsz semmivel, pont ezért vagy szimpatikus nekem, amikor olykor-olykor az utcáink közelében található élelmiszerboltban vagy benzinkúton futunk össze. Nekem fel sem tűnik semmi rajtad, tök átlagosnak gondollak. Segítettél autóba bepakolni már nekem a megvett dolgokat, talán már kávézni is elhívtál volna, de én általában nagyon sietek, nem szeretek idegenekkel annyira sokat lézengeni.
Határozatlan vagyok, csak pár emberben tudok megbízni, feléd csupán van valami szimpátia, mindössze annyiból, amennyit láttam belőled. Megfogott a segítőkészséged, az a pimasz mosolyod. Jelenleg képtelen vagyok hozzád szólni, lehetséges, hogy eljő az idő nemsokára, amikor már vadidegenekkel is elkezdek beszélni, hátha enyhül a mindenkitől való tartózkodásom, zárkózottságom, csakhogy nem tudom, ki is vagy te. Túl jól játszol minden szerepet, túl könnyedén láttatsz egy kedves, jófej és segítőkész férfit...
Egy rohadt nagy bökkenő van mindez mögött, amit én még nem tudok. Te vagy az, aki követ engem. Aki követett fél éven át Melbourne-ben. Kinéztél magadnak, nem tudom, hogy mit akarsz ezzel elérni, teljesen őrületbe kergetni vagy más? Én azt tudom, megkeserítetted az életem két évvel ezelőtt. Miattad nem tudom elképzelni, hogy tényleg valóság az, hogy valaki követ engem, vagy ténylegesen van mentális betegségem... Biztosan volt terved velem, ám belerondítottam a terveidbe, igaz? Dühös lehettél, amikor nem találtál engem sehol. Sem a lakásomnál, sem a munkahelyen, sem apámnál, sem sehol. Nem tudom, hogyan és kitől tudtad meg, hol lehetek, nem tudom, mikortól figyelsz engem, de úgy konkrétan pár hónapja éreztem megint. Vajon le fogsz ülni mellém, ha netán egy parkban fogok ülni? Vagy netán azért érzem, hogy ismerlek több helyről is, mert te is egyetem személyzetéhez tartozol? Mit fogsz tenni? Mit akarsz tőlem?
További közlemény:Tudom, hosszúra sikerült a leírás, de ezen felül semmit nem szabok meg, a múlttól elkezdve a név és foglalkozás is szabadon alkotható, a biztonsági őr csupán egy javaslat volt, hiszen ők azok, akik legkönnyebben tudják követni az embert bárhová, de tényleg rád van bízva, mit választasz. Nem szeretném, hogy csak hozzám legyen közöd, bárkivel kialakíthatsz kapcsolatokat, légy olyan, aki társasági lénynek látszódik, viszont folyton én járok az eszedben.
Előre megszeretném jegyezni, hosszútávú kijátszást szeretnék, nem egy vagy két körös játékot, ahol már rögtön tudni fogom, ki vagy te. Legyen minden benne: drámai és vicces jelenetek, valamint érzelmek... A játéktéren apró lépésekben le fog esni, hogy talán te vagy az, aki követ, de nem azonnal. A plot kialakulását, kiteljesedését a játéktérre bíznám.
Nagyon várlak, egy izgalmas és titokzatos kalandra. Üzenetek formájában beszéljünk meg mindent, ötletekkel is segíthetek, ha szeretnéd. Gyere!
Kezdőlap 
