*Mielőtt bármilyen lényeges cselekedetet elmesélne a férfi, az user feltesz neki, illetve néhány hozzátartozójának egy igen fontos kérdés, miszerint írjanak róla egy rövidke jellemrajzot.*

Saját szavakkal élve: Az egyik legnehezebb dolog az életben, tökéletes jellemrajzot adni magamról, hiszen amíg én állítok A-t, addig lehet a másik B-t, míg a harmadik személy C-t. A mindennapokban komoly vagyok, a legkisebb dologra is odafigyelek, mert a munkám több, mint 100%-os figyelmet követel. Amikor az irodában vagyok, vagy terepen, minden zavaró tényezőt kizárok a közelemből, különben akár az egész napom kárba veszhet. A gyanúsítottak, szemtanúk kihallgatása közben nem csak az általuk elhangzottakat jegyzetelem, a mimikájukra, szemkontaktusukra is figyelmet fordítok, sok esetben ezek az apró tényezők árulják el az embereket a hazugságukkal. A kávé is sokat tud segíteni számomra, ennyi idő után sem vagyok immunis rá, esetlegesen az egy helyett kettő feketét fogyasztok. A szellemi munka után igazi kikapcsolódásnak számít, ha nap végén lemehetek a közeli edzőterembe. Nem hagyhatom a testemet eltunyulni, ez a nap végi levezetés.
Ha nem dolgozom szeretek sorozatokat nézni, főleg a régiek közül, amik akár 20-30 évesek is lehetnek. Ha a fejemet szeretném kiüríteni, megszabadulni a sok gondtól új bárokat, kocsmákat fedezek fel. Amikor tehetem, utazgatom, akár itt Ausztráliában, akár a világban, ezért lehetséges, hogy Európának a nagy részét bejárta. A hosszú repülőutakat olvasással, tanulással, vagy éppen az adott terület tanulmányozásával töltöm. Az emberek többségével közömbös vagyok, senki nem lesz a puszipajtásom egy pillanat alatt, azonban nem zárkózom el, ha nem érdekelte ki, mégis az állatokat többre tartom a bűnözőknél.

Egy édesanya gondolatai: A fiam? Melyik? Ó, hogy az idősebb, a kis Danyke. Emlékszem mikor kisfiú volt, még a széltől is óvtuk. Még négy éves lehetett, mikor elvittük a vidámparkba, és felültünk a kísértetházas vasútra. Alig gurultunk be a kapun, rögtön a szemei elé tette a kezeit, és még kint is vörös volt az arca a sírástól. Ezt leszámítva olyan volt, mint a többi korabeli gyerek, rengeteg sportot, hangszert kipróbált, sok kis barátja volt, egészen addig, míg az apját el nem vesztette. Innentől kezdődtek a nehéz napjaink, mindketten szomorúságban éltünk, én, mert megcsaltak, ő pedig, amiért az apja börtönbe került, és nem láthatta mindennap. Teljesen magába fordult, osztályt is kellett ismételnie a sok hiányzás következtében, a végén pszichológushoz is eljárt. Azt hiszem ezután döntött a jövőjét illetően, az iskolát komolyan vette, először az egyik legjobb gimnáziumba, majd egyetemre felvételizett. Mérhetetlenül büszke voltam rá, azonban féltettem is, hátha a későbbi években sebeket tép fel számára. Sajnálom, amiért eltértem a témától, úgy gondolom a múlt aprócska részei fontosak a jelen megértéséhez. A büszkeségem iránta semmit sem változott, mégis féltem, azért mégsem a legbiztonságosabb hivatást választotta. Szeretem mindenféle ürüggyel felhívni, hogy megtudjam minden rendben a fiammal. A kettesben töltött évek összekovácsoltak minket. Szeretném, ha már megállapodna egy lánynál, nagy sikere van náluk, de csak a munka, a munka, és a munka létezik számára. Eddig egy nőt hozott haza, nagyon sajnálom, amiért annak vége lett.

Sajnos az édesapját nem tudtuk megkérdezni, nem kaptunk látogatási engedélyt.

És az Ex álláspontja: Igen, emlékszem még rá. Ha egyetlen szóval kellene jellemeznem a kapcsolatunkat, akkor az a tartalmatlan lenne. Még az egyetem alatt ismerkedtünk meg, az utolsó évét kezdte, míg én az elsőt. Amíg odajárt, nem gondolt másra, csak a tanulásra, amint végzett ugyanez a helyzet állt fent a munkával. Elismerem, az elején romantikus volt, sokszor mentünk vacsorázni, ebédelni, moziba, de még a vásárlásaimat is elviselte, jobban, mint a többi férfi. Akkoriban törődött az érzéseimmel, velem, imádta a főztömet, meglátta az élet apró örömeit. Idővel mindez egyre kevesebb lett, sokszor kimaradt éjszakára, ha olyan ügyre került a sor, amit mindennél előbb szeretett volna lezárni, holott ekkor már együtt laktunk. Ha mégis időben hazaesett, evés, fürdés, alvás triónál többet nem ismert. A szexuális életünk is megsínylette az időszakot. Kezdetben gyengéd volt, törődő, minden magamfajta nő álma, mert emellé társult egyfajta rosszfiúság is. Később örültem, ha hetente történt valami, az is minél előbb tudjuk le, azt aludjunk. Munkamániássá vált minden szempontból, egy gépezetté, aminek, ha a szervezete nem tartaná szükségletét, lemondana az ételről, italról, alvásról. Azóta nem találkoztam vele, remélem változott a helyzet, különben egyedül marad a jövőben.

*És akkor most már engedi is, hogy elmesélje élete egyik legmeghatározóbb történetét.*

Nehéz léptekkel, még nehezebb szívvel követem az őrt a folyosón. Öt év telt el azóta, mióta apám erre a helyre került, anyám az első hónapban volt bent látogatáson, én még nem. Az elején ő nem akart engedni, viszont miután gimnáziumba mentem, én nem akartam látni a férfit. Egy gyerek nehezebben, vagy épp semennyire sem fogja fel a helyzetnek a súlyát. Akkoriban annyit értettem mindebből, amit a velem élő nőn láttam, a mindennapi szomorúságot, kínt, elgyötörtséget. Próbált erősnek tűnni, amikor mellette voltam, mégis az elkapott magányos pillanatokban láttam a könnyes arcát, a több száz elhasznált zsebkendőt. Egymásban tartottuk a lelket minden szempontból. Most értem ahhoz a ponthoz, hogy szemtől szemben tehessem fel neki az engem foglalkoztató kérdéseket. Addig nem tágítok, amíg nem ad megfelelő indokot a cselekedeteire. Mielőtt belépnék a terembe, még mondanak nekem pár fontos információt.
Nyílik előttem az ajtó, és a férfi, aki visszanéz rám, szinte a felismerhetetlenségig, öregedett. Pár év telt el, mégsem láttam ilyen ápolatlannak ezelőtt. Teljesen elhanyagolta magát az itt töltött idő alatt. Leülök vele szembe, mélyen a szemébe nézek, míg elkapja a pillantását, és az ölét kezdi bámulni. Egy hosszú percig nem köszönünk egymásnak, végül én töröm meg a csendet. Ő visszaköszön, elkezdi a rég nem látott, mekkorára nőttem, hogy vagyok szöveget. Erre nem vagyok kíváncsi, nem ezért jöttem ide, ezért sem kérdezek vissza. Befejezi a szövegelést, ami után még egy kis csend következik. Nem gondoltam volna, hogy ekkora fájdalom ül még a szívemen, öt év alatt igencsak volt ideje megkeményedni. Sóhajtok egy nagyot, most én nyitom szólásra a számat.
- Miért tetted mindezt? Miért kellett idekerülnöd? – nem érdekel milyen itt a helyzete, hogy megy a sora, azt körülbelül a kinézetéből meg tudom állapítani. A saját kérdéseimre szeretnék rendes válaszokat kapni, miért tette ezt anyával, velem, velünk. Végig szemkontaktust tartok vele, úgy tűnik, nem akarja megadni számomra a válaszokat, amik évek óta foglalkoztatnak. Nem várok el tőle több dolgot az életben, csak még ezt az egyet, ha szeret még, és tisztel, nem hagyja, hogy tudatlanul menjek el.
- Anyáddal eltávolodtunk egymástól, és ez olyan könnyűnek ígérkezett. Szükségünk volt a plusz pénzre, és kicsit meghosszabbítottam a túlórámat. Egy idő után azonban véget akartam vetni ennek, a nő viszont nem hagyta, azzal fenyegetőzött, hogy elmondja anyádnak, és én ettől nagyon féltem. Az egyik pillanatban eldurrant az és ott volt az asztalon az a kés. Már abban a másodpercben megbántam, de nem tudtam mit tenni – vallott be mindent, aztán arcát a kezébe temetve kezdett zokogni. Hangján érződik a megtörés, megbánás. Meglepődöm, amiért ennyire egyszerűen mentek a dolgok, azt hittem többet kell majd könyörögnöm, nem lesz ilyen beszédes. Hogy az arcomról mit lehet leolvasni? Ez egy jó kérdés, a megdöbbentség mellett, ami még kiülhet rá az az undor, és az ítélet. Ha nem követi el a bűncselekményt, egy dolgot vesztett volna el, így kapásból hármat sikerült: anyámat, engem, a szabadságát. Érzem, ahogy elönt a düh, nem tudom sajnálni az előttem ülő férfit, több szót nem is intézek felé, míg újra nyugodtan tudom venni a levegőt.
- Ezzel a tettel engem is elvesztettél. Szeretnék távozni – figyelmen kívül hagyom a marasztaló szavait, miszerint mennyire szeret, nem akarja, hogy elmenjek. A hogylétemről érdeklődik, anyáméról is, miközben az őr maga előtt hagy távozni a teremből. Egyik fülemen be, másikon ki a szavak, amik attól a férfitől érkeznek, aki börtöntöltelék lett. Ő már nem az apám, most már tudom a teljes történetet, amit anyám sokáig nem osztott meg velem. A végét tudtam, amiért itt csücsül, viszont arról nem esett szó, miért gyilkolta le azt a nőt. Legszívesebben üvöltenék egyet, kiadva magamból a feszültséget, de erre jó lesz az edzőteremben eltöltött két óra. Most semmi másra nem tudok koncentrálni, futásra, súlyemelésre, felülésekre van szükségem, miközben a fülemben üvölt a zene.