Veled a tér is meggörbülne

Két év.
Két éve annak, hogy megcsörrent a telefonod, és a kijelzőn felvillant a vigyorgó lány képe. Két éve annak, hogy utoljára pittyent az üzenetet jelző hang, és két éve nem jelentkeztél te sem. Emlékszel, hogy annak idején még szentül megfogadtad, ez sosem fog megtörténni? Hogy te mindig ott leszel? Hogy sose rázol le mondvacsinált indokokkal? Emlékszel, mikor még matekoztunk, hogy kinél mennyi az idő? Emlékszel még arra, hogy éjszakákat beszélgettünk át? Hogy mellém tettem a laptopot, és addig beszéltél, míg el nem aludtam, hogy csak egy kicsit olyan legyen, mintha itt lennél mellettem?
Nem, igaz? Nem hibáztatlak, te nem tehetsz erről, sem én. Az idő, meg a távolság a ludas, én meg tényleg boldog vagyok, hogy talán most szerelmes vagy. Legalább is, ez az utolsó információm. S bár a szívem közben darabokban, mégis megnyugtat a tudat… boldog vagy. Nagyon azt akarom hinni, hogy boldog vagy, hogy az életed tökéletes, és ezért nem kellek én már bele.
Miután aranyérmes lettem az olimpián, az én életem is száguldani kezdett, nem volt megállás. Amikor te ráértél, én egy újabb versenyre készültem. Amikor én értem rá, akkor neked volt zárthelyid, vagy épp apudnak kellett segítened. Az élet már csak ilyen… beletörődtem, hogy nem kellett igazából semmit tennem ahhoz, hogy elveszítselek. Egyedül csak egy bosszantó kérdés csendül folyton a fülemben? Akkor is az lenne, ha annak idején elég bátor lettem volna? Akkor is egy világ választana el tőled, ha mindent bevallok, és megkérlek, ne menj vissza, maradj velem?
Én esküszöm, azt hittem, megedződtem… azt hittem, már nincs, amit nem bírnék el. Aztán megláttalak. Itt Sydneyben.. Itt az egyetemen. Beléd mentem, szó szerint, és sokkot sokk követett. Nem az voltál, akit én ismertem. A tekinteted ködös, úgy mértél végig, mint a sonkát szokás a hentes boltban, s mikor az arcomhoz ért a tekinteted, akkor… mintha bevillant volna valami? Ismerős volt az arc, még nem tudták teljesen eltűntetni a drogok? Mi történt veled?
Esélyem se volt megkérdezni, hisz életed nője ott termett, arrébb lökve engem, mintha egy koszos rongy lennék, és úgy tapadt rád, hogy azt hittem, ott helyben nyel el a Föld.
Megsemmisülten mentem vissza a szobámba, ahol szembesülnöm kellett azzal, a levél, amit még régebben írtam, elért a címzetthez. Hozzád. S bár kétségbe voltam esve, most mi lesz.. a látottak után nem tudok rettegni attól, hogy elolvasod. Miért, mi lesz akkor? Látod még egyáltalán a betűket? Emlékszel még rám egyáltalán, csak egy kicsit?

// Kedves leendő user a PB-n kívül - mert ugye Jirose - semmi sincs kőbe vésve. Nem akarom előre azt sem megszabni, mi legyen a történet végkimenetele, hisz annyi izgalmas játék születhet még ebből. ^^ A szóban forgó levelet az ET-mben megtalálod, és várlak nagyon *-* //