Sosem felejtem el az esküvőnk napját. Én még alig múltam húsz éves, te alulról súroltad a tizenkilencet. A testresimuló, hófehér ruha alatt még nem látszott annyira hogy a szíve alatt hordod a lányainkat. Annyira gyönyörű voltál és én annyira azt hittem hoyg szeretlek.
Ostobaság volt. Ostobák voltunk. Fiatalok, naivak és végelenül ostobá. Egy év sem kellett hogy a házasságunk elkezdjen darabjaira hullani. A lányok miatt maradtunk együtt, de minden kettesben töltött perc maga volt a pokol.
Mégsem engedjük egymást. Még nem.
Tudod hogy van még egy lakásom, és hogy az éjszakáim nagyrészét ott töltöm, tudod hogy szeretőim vannak, akárcsak neked. Tudod hogy nem éppen legális eszkzökkel szereztem meg a vagyont a szép házra, a szép ruháidra, a szép életedre. Én is tudom hogy nem véletlenül te válogatod ki a medencetisztító fiúinkat és a kertészeinket. Mindent tudunk. Mégsem válunk. Én a vagyonom feletti félelem miatt de te...? MIért nem adtad be még a válópert, kedvesem?
Valami változott az utóbbi pár hétben. Nem veszekszünk kevesebbet, de valahogy mintha egyre kevésbé érdekelne engem hogy mi bajod. Nem állok le veled órákra üvölteni. Mintha lenne valaki... valaki aki miatt változom.

A házaséletünk bugyraiba az előtörténetemben egy rövid betekintést nyerhetsz, így ajánlom az olvasását. A házasságunk ugyan már menthetetlen, de tőlünk függ hogy hogyan fogunk majd elválni egymástól. PB tekintetben meggyőzhető vagyok, de nagyon nagyon nagyon örülnék Monicának. Sok sok csodás feszültségre és drámára számíts ha megérkezel. Nagyon várunk, Tim is és én is