paxton matthews

Mikor tegnap este a kollégiumi szobámban készülődtem az esti New Orleansnél tartott bulira, akkor nem gondoltam, hogy ennyire fájni fog a másnap; márpedig elérkezett ez a várva várt szombati nap a pénteki buli után, melyet szenvedéssel és nagy adag kólával fogok eltölteni, amint kitudom nyitni a szememet. Egész koponyámba belenyilalló fejfájással ébredek meg egy idegen ágyában, szellős vagy éppen semmilyen öltözetben. Még nem néztem be a takaróm alá, mert a létezés is baromira fáj, hát akkor a mozgás…
Egyik szememet nyitom ki a másik után, megbarátkozva az ismeretlen szobát bevilágító fényességgel, majd alkaromra megtámaszkodva húzom fel magam ülő pozícióba, hogy jobban szemügyre tudjam venni a dolgokat. Először jobbra fordítom fejem meglátva a tegnap esti partneremet, akivel emlékeim szerint szorosabb kapcsolatba kerültem a buliban és nem engedtük egymást; majd balomra is elnézek s ekkor csúszik fel kérdőn szemöldököm a homlokom közepéig. Egy lány fekszik. Meztelen keblei kilátszanak a takaró bennem pedig megáll a szusz is, gyorsan betekintek és rá kell jönnöm, hogy mindnyájan meztelek vagyunk. Ez csak egy dolgot jelenthet. Gruppen volt.
Megköszörülöm torkomat és mivel nem kapok választ egyik féltől sem húzom le magamról a melegítést és mászok ki az ágyból. A hirtelen levegőváltozástól megszédülök és az első dologban kapaszkodok meg, leverve az éjjeli lámpát.
De semmi…
Nem reagálnak.
Magamra húzom a földön talált pólót és lassú léptekkel megyek ki a szobából, magam után gondosan becsukva az ajtót. Buli maradványokat vélek felfedezni, itt ott pedig piától elszundított embereket, bizarr pozíciókban. Csak megrázom a fejemet, de jobb lett volna, ha nem teszem mert az eddig csillapodott fájás most felerősödik, szét akar robbanni. De nem állok meg, átvágom az utamat a konyháig majd ott a hűtőbe nézek és kóla után kutatok, meg valami kekszért, hogy kerüljön valami a szervezetembe, ami felszívja ezt a töménytelen mennyiségű piát. Áldom az okos fejem, amiért még lefekvés előtt elmentem hányni és kiadtam minden lehetséges dolgot magamból, mert ha most kéne ezzel szenvednem akkor vihetnének egyenesen a kórházba.
Kólával öblítem ki a pia és cigi okozta undorító szájízt, majd amikor kellően kimostam csak akkor kezdem el eszegetni a megtalált tuc kekszet, végig a pulton ülök, törökülésbe vágva magam és nem törődve azzal, hogy a többiek fetrengenének még mellettem, mert én fitt vagyok és legyen ők is, mert egy mindenkiért és mindenki értem politika alapján működünk. Szórakozottan figyelek két összebújt srácot a kanapén, akiket a combjuk felső részénél ragasztottak össze szikszalaggal. Nevetni is nevetnék, de az túl hangos, mert seggel nevetek nem pedig a számmal; majd úgy döntök képet csinálok róluk és csak ekkor veszem észre, hogy nem tudom merre is hagytam. Szurikáta módba csapok át és a telefonomat keresem madártávlatból, amit szerencsémre meg is pillantok a dohányzó asztalon éppen felvillanó üzemmódban. Kelletlenül mászok le a pultról, hogy megszerezzem majd az arcfelismerést használva szeretném működésre bírni, de nem sikerül, így megbizonyosodok arról, hogy nem csak belül de kívül is ugyanolyan pocsékan nézek ki.
Miután bepötyögöm a kódomat megnézem az sms-eket, hívásokat és a temérdek messenger, insta üzeneteket, gyorsan átpörgetem mindegyiket de nem válaszolok. Túl fáradtnak érzem magam, és visszacsúsztatnám zsebembe a telómat, amikor a mostohatestvérem képe villan fel. Elgondolkodok azon, hogy felvegyem-e neki, de végül úgy döntök megteszem és mosolyogva köszöntöm.
- Te hol az Istenbe vagy? Anyád nemsokára megékezik apámmal és nekünk itt kéne lennünk, puccba vágva készen arra, hogy elmenjünk valami béna üzleti sütögetésre. – akad ki Harvey egyből én pedig a homlokomra csapok, sziszegek a fájdalomtól majd körbe pillantok hátha felismerem, hogy hol vagyok.
- Nem tudom hol vagyok, várj, megnézem a térképen. – egyből megnyitom az alkalmazást és beazonosítom, hogy merre járok. Elképedve nézek vissza a tesómra. – Bazdmeg, Castle Hillen vagyok… de hogy? Este még a srácokkal buliztam NO-ban. – rázom meg értetlenül a fejemet, majd mosolyogva nézek vissza a nem testvér testvéremre és kezdem rebegtetni a pilláimat. – Eljössz értem? Kérlek! Nem tudom, hogy jöttem ide és mivel mehetnék vissza… kérlek? – küldöm rá az ezer wattos mosolyomat, mire megrázza a fejét kifújja ingerülten a levegőt és bólint.
- Indulok, ne menj sehova addig. – óh, hová mehetnék? Se kocsim, se tájékozódási képességem nincs… csak akkor jutok haza, ha valaki eldob a legközelebbi állomásig.