Életem első országos aranyérmét ifjúsági kategóriában, tizennégy évesen nyertem meg. Mondanom sem kell, hogy ez az életesemény az egyik legboldogabb emlékem. Az érzés amikor ott állsz a porond legfelsőbb fokán és csak vigyorogsz, mint egy komplett idióta miközben valami idegen a nyakadba teszi az érmet... Egyszerűen felülmúlhatatlan. Csakis kizárólag a boldogság és büszkeség vetül szét benned, ahogyan a szüleidre nézel, ugyanezt láthatod az ő tekintetükben is. Büszkék rád, elértél valami igazán nagyot, tudják,  hogy nem volt felesleges az elmúlt tíz évnyi szenvedés. Igen, alig négy éves voltam mikor életemben először álltam gerendára és egyensúlyomat megtartva sétáltam végig azon. Azonnal beleszerettem még ha veszélyesnek is tűnt. Talán éppen ez volt az ami annyira megfogott, a veszély érzése, egy jókora adrenalintöltet, majd a büszkeség amikor befejezed a különböző nehézségű gyakorlatokat. Persze négy évesen még nem szaltóztam a gerendán, ahogyan a korláton sem mozoghattam segítség nélkül, de az évek alatt ugyebár mindennek eljött az ideje. Imádtam az eddzéseket, egyáltalán nem bántam, hogy a gyerekkorom másból sem állt csak koránkelés és későn fekvésekből, még a hétvégéken is. Az iskola után minden álldott nap a tornaterembe vezetett az utam, ahol késő estig gyakorlás várt rám, majd hazatértem után tanulás, leckeírás és a többi. Őszintén szólva ilyen sűrű napok után nem igazán jutott esélyem sem arra, hogy igazi barátokat szerezzek be, de még ez sem riasztott vissza semmitől. Mára már egy életre való és egyben életvidám nő lett belőlem, nem tartom vagy tartottam magam magányosnak. A családom mindig mellettem állt mindenben, ahogyan a sporttársaim is. Nem okoz gondot másokkal társalgásba kezdeni, rengeteget tudok csacsogni függetlenül attól, hogy ismerem-e az illetőt vagy sem. Mindig is érdekeltek az emberi kapcsolatok, érzések, tettek, tulajdonságok és problémák valamint azok megoldása. Jó vagyok problémamegoldásban, találékony vagyok és jó hallgatóság is. Alapvetően egy érzelmes, segítőkész de ugyanakkor törékeny és szégyenlős lány vagyok. Egy igazán színes karaktert ismerhet meg bennem, bárki akinek sikerül elkapnia az iskola és az eddzések kavargása között.
- Anya, megérkezett! - Semmi szükség nincs arra, hogy megmagyarázzam vajon mi is érkezett meg. Anyám úgy ugrik fel a kanapéról, mintha éppen egy új testet kapott volna, már a derekát sem félti annyira amit ex táncos létére sikerült az évek leforgása alatt teljesen tönkretennie. Idegesen pillantok fel rá, azt sem tudom mit csináljak a kezemben már-már átnedvesedő borítékkal. Ha ideges vagyok, mindig izzad a tenyerem, ami aztán sokszor hátrányomra került a sportban. Már sikerült jónéhány sérülést szereznem ezáltal. Végül anyám csak kitépi a kezemből a borítékot, ezzel megszakítva a hosszúra nyúló gondolatmenetemet és egyben a szívemet is megállítja vele. Mire sikerül neki kinyitnia azt és elolvasni mi van benne, legalább hatszor megőszülök és tízszer ver le a víz.
- Mit szólnál ha ma este palacsintát ennénk? - A csillogás a szememből egy pillantás alatt kitűnik. A palacsinta rossz jel. Anyám arcát látva pedig pontosan tudom mi áll abban a levélben. "Nagyon sajnáljuk, de blablabla". Nem is kell tovább olvasni, hiszen ha már ők sajnálják akkor nagy valószínűséggel én sem fogok másképp vélekedni. Nem tettem le eleget az asztalra, vannak nálam sokkalta jobbak is. Csak egy versenyt nyertem meg, soha nem volt alkalmam még az országot sem elhagyni, nem is tudom, hogy mit kerestem volna én Londonban, igazi sportemberek mellett, akik bizonyára sokkal többet elértek mint én.  
Egyébként imádom a palacsintát, még akkor is ha ez mindig valami rosszat jelent. Egész életemben oda kellett figyelnem mit és mikor eszek, az édességek pedig nagyon ritkán szerepeltek az étrendemben. Nos, úgyhiszem a mai naptól kezdve talán nem sok értelme van erre odafigyelnem. Úgy tömöm magamba a beígért palacsintámat, mint aki hetek óta nem evett semmit, mikor anya úgy dönt fellebegtet előttem egy újabb borítékot. Nem vagyok benne biztos, hogy máris készenállok egy újabb csalódásra, de végül elveszem tőle. A szemeim ezúttal nem csillognak annyira, ahogy a feszültség sem olyan nagy... Legalábbis egészen addig ameddig bele nem kukkantok a levél tartalmába.
Ugyan az első helyen állt a torna, a szívemben mindig az is marad az első, de más emberek segítése sem áll messze tőlem. Apa akarta mindig, hogy orvos legyen belőlem, azt akarta, hogy ne csak a sportra fókuszáljak, legyen egy B tervem is. A vér látványától képes vagyok szinte azonnal padlót fogni, ráadásul biológiából sem voltam a legjobb, de úgy gondolom a lélek gyógyásza még mindig lehetek.
- Apád büszke lenne rád. - Nézek rá már-már könnyes szemekkel, miközben gondolatban igyekszem felkészíteni magam a nagybetűs életre.