Csüt. Júl. 02, 2020 2:15 pm | Golden Canyon University Dr. Coraline Delaney Oktatók Helene Joy Teljes név: Dr. Coraline Delaney Becenév: Cora, Liny Születési hely, idő: 1980.11.08 St. John's Új-Funland Családi állapot: Hajadon Beállítottság: Heteroszexuális Foglalkozás: Anatómia professzor boncmester Szak, évfolyam: Általános orvosi Önköltséges/ösztöndíjas: Oktató Hobbi: lovaglás, festészet Q&A 1. Melyik az a két tárgy/személy/állat/ezek variációja, amiket elvinne magával egy lakatlan szigetre és miért?
Egy anatómia atlaszt, teljesen biztosan, nehogy megkopjon a tudásom, mire vissza kerülök a civilizációba. Talán még a macskámat, de etetni nem tudnám, ennek nem tenném ki szegénykét, így valószínűleg a másik dolog is valamilyen orvosi könyv lenne.
2. Ki az a személy az életében, akiért kútba ugrana? Miért?
Egyenlőre senki. Volt valaki, akiről azt hittem, megtennék érte bármit, de kiderült, hogy túl sokat képzeltem róla. Most is van valaki az életemben, akiért talán kútba ugranék, de ez egyenlőre még kérdéses.
3. Az emberi kapcsolatok építése, vagy a kiemelkedő munkavégzés fontosabb a karrier előrehaladásához Ön szerint?
Boncmesterként nem tudok sokat nyilatkozni az emberi kapcsolatokról, a legtöbb ember, akit látok, már nem túl beszédes. Mégis, orvosként tudom, hogy mennyire fontosak az emberek is, hiszen végső soron mind egymásra vagyunk utalva. Így azt mondanám, a kettő közötti kényes egyensúly megtalálása a kulcs.
4. Mi az a dolog, amit csak a párnájával mer megosztani?
Örülök, hogy nem sikerült a kapcsolatom az első férjemmel, és örülök, hogy most nem vagyok súlyosbítva egy csecsemővel. Embertelennek tűnhet ilyet mondani, de nem bántam meg, hogy nem sikerült. Talán majd most...valaki mással.
5. Ha lenne egy kristálygömb, amiből megtudhatna bármit magáról, az életéről, a jövőjéről, akkor mit szeretne megtudni?
Vajon Ő mit gondol rólam? Lehetséges lenne bármikor is, hogy egy pár lehessünk? Tudna szeretni valaki olyat, mint én? Történeted 1989 februárjában találkoztam először a Halállal. Nagyapám, aki St. John's köztiszteletben álló boncnoka volt, úgy gondolta, 9 éves unokája éppen elég idős hozzá, hogy elvigye a halottak közé. Azt hittem, félni fogok, de az első pillanatban tudtam, hogy én ezzel akarok majd foglalkozni, ha felnövök. Nagyapa a térdére ültetett, és megígérte, hogy ha felnövök, és elvégzem az orvosit, rám bízza a bonctermet, én leszek a patológus a városkában. Csüngtem minden szaván. Imádtam nagyapámat, mindent meg akartam tenni, hogy büszke lehessen rám. Elkértem tőle az összes tankönyvét, amit alig 10 esztendősen csak fel tudtam fogni, és bele vetettem magam az anatómia, és a mindenféle betegségek világába. Sosem voltam társasági lény, egy-két barátomon kívül nem voltam népszerű, de nem is érdekelt. Tanultam, és tanultam, napokon és éjszakákon át, hétvégenként Nagyapánál voltam, hogy ő segítsen megérteni, amit nem egyedül nem tudtam felfogni. Szeretem a szüleimet, és a testvéreimet is, de nagyapám volt a példaképem, a bálvány. Hatalmas, és erős emberként él az emlékeimben, aki mindent tudott, és nem volt kérdés, amire nem tudott volna válaszolni. Ő volt az én inspirációm, miatta akartam orvos lenni.
1999-et írtunk, amikor megérkezett a levél: Miss Coraline Delaney felvételt nyert a Torontoi Egyetem általános orvosi karára. Nagyapám ekkor már idősödő, gyengülő ember volt, de láttam az arcán, milyen büszke rám. Az egész család boldog volt, még akkor is, ha a kontinensre utazásom azt jelentette, hogy kevesebbet fognak látni. Boldogan váltam el a családomtól szeptember elején a kompnál, abban a tudatban, hogy végre megvalósíthatom az álmomat, és orvos lehetek, ahogy imádott nagyapám mindig is akarta. Az egyetemen találkoztam Vele. Darcy Lewis, aki szintén Új-Funlandról származott, harmadéves volt, amikor én csak gólya. Azonnal felpattantak kettőnk között a szikrák. Segített a tanulásban, moziba jártunk, vagy éppen táncolni, mint minden normális pár a 90'-es évek végén. Jól mentek a tanulmányaink, mire én a végzős évemhez értem, Darcy már sikeres gyerekorvos volt otthon, St. John's-ban. A diplomaosztón kérte meg a kezemet, a családjaink szeme láttára, én pedig boldogabb voltam, mint valaha.
Több, mint 10 évig minden rendben is volt. Fiatalok voltunk, nem akartunk még gyermekeket, a munkánkban sikeresek voltunk, az otthonunk gyönyörű volt. Darcy csodálatos férjnek bizonyult, bár néhány apróság már akkor is szemet szúrhatott volna, de szerelmes és boldog voltam. Az első iszonyatos élmény akkor ért, amikor egy szép, májusi napon csendben érkeztek a halottszállítók. Nem értettem, mi a baj, egészen addig, ameddig fel nem emeltem a leplet, és meg nem láttam szeretett nagyapám arcát. Stroke végzett vele, és senki sem szólt nekem erről, csak hagyták, hogy, mint boncmesternek, a kezem alá adják. Úgy éreztem, össze dőlt a világ körülöttem, képtelen voltam elvégezni a post mortemet, a kezem remegett, és a hányinger kerülgetett. Attól a naptól elkezdve minden összedőlni látszott, mintha az ég is úgy akarta volna, hogy a világ másik felére meneküljek Kanadából.
A férjem nem sokkal később a fejébe vette, hogy most már elég idősek vagyunk a gyerekvállaláshoz. 2009 és 2016 között szinte folyamatosan próbálkoztunk, minden olyan zavarbaejtő, és kellemetlen aspektusával együtt ennek, amivel csak le lehet rombolni egy nő önérzetét. Lombikprogam, termékenységi klinikák, de persze csak engem piszkálgattak, szúrkáltak, arról szó sem lehetett, hogy esetleg Darcyval van probléma. Orvos létére nem volt hajlandó meghallgatni, amikor azt mondtam neki, hogy lehetséges a vércsoport-összeférhetetlenség miatt nem sikerül, amit annyira szeretne. Mindent megtettünk, ami csak emberileg lehetséges, és hosszú évek után végre megtörtént a csoda: teherbe estem. Éreztem, hogy nincs minden rendben, és többször szóltam is, de a férjemet annyira elvakította a boldogság, hogy nem figyelt rám. Nem valódi boldogság volt ez, hanem kétségbe esett, érőltetett öröm, ami a majdnem 10 évnyi csalódás után valahol érthető is. De nem tudtunk túl sokáig örülni a kicsinek, mert ő úgy döntött, nem akar velünk maradni, és egy éjszaka elment tőlünk. Darcy ettől teljesen begőzölt. Onnantól kezdve már nem volt a régi. Mogorva és dühös lett, sokszor erőszakossá vált, szóval, és összesen kétszer tettel is bántalmazott, mielőtt úgy nem döntöttem, hogy beadom a válókeresetet, és átutazom az egész világot, hogy megszabaduljak tőle.
2017-ben érkeztem Sydneybe, ahol már állásajánlattal várt a Golden Canyon egyetem. Nyugodt életet sikerült itt kialakítanom, itt, legalábbis azt hittem, amíg össze nem futottam valakivel, aki újra megmozdított bennem valamit, amiről azt hittem, már rég nem lehet felébreszteni. A férfi szöges ellentéte a férjemnek, kedves és nyugodt, megfontolt és udvarias, kivaló úriember, és mindemellett még jóképű is. Magam sem tudom, hogy mit érzek iránta, hiszen most már lassan több, mint 3 éve ismerjük egymást. Még én sem tudom, hogy mit szeretnék tőle. Majd az idő eldönti.
|
|
|
Pént. Júl. 03, 2020 2:01 am | Gratulálunk, elfogadva! Kedves Coraline!Amikor megláttam a pb választásodat akkor egyből mosolyogni kezdtem a Murdoch nyomozó rejtélyei sorozat miatt. A karantén alatt elég rendesen rákaptam arra a sorozatra, és tök menő látni, hogy nem félsz hozzányúlni egy ilyen sorozatbeli színésznőhöz. Egyértelmű volt számomra, hogy mi lesz a foglalkozásod mégis elképedtem akkor amikor a nagypapád kilenc évesen elvitt a boncterembe; veled ellentétben én tuti összehánytam volna mindent is. Mégis vannak olyan emberek, akik egyből tudják mi is az igazi hivatásuk és Te is ezen szerencsés emberek körébe tartozol. Izgatottan olvastam tovább, többet szerettem volna kapni belőled de nem ilyen áron. Néha hiába működik minden tökéletesen egyetlen apró dolog elég ahhoz, hogy ne alakuljon a tervetek szerint a kijelölt életetek. Sajnálom a nagyapádat, aki mély nyomott hagyott benned és elindított az utadon, és a babát is... Szörnyű. Mégis azt kell mondanom, hogy jobb ez így, mert ha nem ez volt megírva neked a nagykönvyben akkor kár lett volna ennél is jobban bonyolítani az életedet. Nem szeretnélek tovább megváratni, keresd meg azt az új valakit és végre kezdj el igazán élni. Riri xoxo
|
|
|