Flynn Parker

Az öcsém szerint Jaime Lannister karakterét elrontották és kiforgatták az írók az utolsó évadra, hiszen az a férfi, akit hét évadon át követtünk és szerettünk, sosem lett volna képes olyan ocsmányságra Brienne-nel szemben. Valóban a rossz forgatókönyvön múlt minden? Nem lehet, hogy az érzések valójában pontosan ennyire egyszerűek? Amíg tombol a kémia és repkednek a levegőben a pillangók, addig mindenki édes, bódult és szerelmes, aztán ahogy megtörtént a nagy beteljesülés, a párok félreteszik egymást. Elmúlik a varázs, beköszönt a kiábrándulás. Talán Jaime számára csak addig volt vonzó Brienne, míg elérhetetlen látomásként űzte maga előtt; amint megkapta, a vörös köd felszállt és a berögzült szokások visszakergették Cersei-hez. Az utolsó évad borzasztó volt, ez igaz, de talán nem minden az írók és a rendezők hibája. Talán elhamarkodottan mentjük fel Jaime-t a tettei alól. Talán a szerelem tényleg csak vegyületek összessége, mely egyik pillanatról a másikra...
...Elmúlik.

- Olyan cuki vagy, és az elmúlt pár hónap annyira jó volt veled...
- Oh, ne - szakítottam félbe Jessicát, mielőtt még felocsúdott volna a légvételéből és folytathatta volna a vallomását. Egy ideje már kézen fogva sétáltunk, a lámpák sorra gyúltak fel körülöttünk, ahogy egyre sötétebb lett. Megtorpantam, mire gondterhelt arccal szembefordult velem.
- Mi az?
- Ismerem ezt a szöveget. Az ilyesmi után mindig jön egy "de", aztán szakítunk...
Jessica hallgatása felért egy beismerő vallomással. A gyomrom elnehezült, enyhe kétségbeeséssel ráztam meg a fejem. Nem értettem, mit ronthattam el ezúttal, hiszen mindent beleadtam, amit csak lehetett. Túl sokat beszéltem volna a képregényekről? Túl unalmas helyekre vittem randizni? Túl sokat videojátékoztam mellette? De a válasz mindig ugyanaz volt:
- Egyszerűen csak nincs meg köztünk a kémia.
Vajon a lányok mi az ördögöt értenek ezen? Jól éreztük magunkat egymás társaságában, mindig jókat nevettünk és ökörködtünk, mindig meghallgattuk egymást mindenben, jegyzeteket cseréltünk, életvezetési tanácsokat adtunk, együtt ettünk és aludtunk. Pont olyanok voltunk, mint két legjobb barát, akik különösen sok időt töltenek egymással. Hogy hiányozhat ebből a kémia? Egyáltalán mi a fene az a kémia? Nem elég, hogy kölcsönösen kedveltük egymást?
- Milyen kémia? - bukott ki végül belőlem, és észre sem vettem, hogy elengedtük egymás kezét. Jessica elgondolkodott, hogyan is magyarázhatná el nekem, majd tanácstalanul körbenézett. Az arca egyszer csak felragyogott és megragadta a vállam.
- Nézd, ott van az a srác! Ránézel és azt gondolod, "uhh, de lenyalnám a kockáiról az izzadtságot!".
- Fujj, ez undorító... - motyogtam közbe, mert mégis ki akarná a másik izzadt hasát nyalogatni? Gondolatmenetem azonban egyszeriben megakadt, ahogy észrevettem, kire próbálta felhívni a lány a figyelmemet. A srác több száz méterre lehetett tőlünk, de innen is meg tudtam volna számolni a kockákat a hasán, ahogy átrángatta átizzadt pólóját a fején. A sportpálya szélén állt és a táskájában matatott, csokibarna fürtjei csapzottan tapadtak az arcára és a homlokára. Észre sem vettem, hogy Jessicával egyszerre nyeltünk egy nagyot.
- A gyomrod szinte ég, pezseg, ahogy őt nézed, ugye? Mintha forrósodnál mindenhol, és másra sem vágysz, csak hogy ledobhasd előtte a ruháid. Sőt, hogy ő tépje le rólad...
Rossz hatással lehetett rám, hogy a fülembe duruzsolt, mert igencsak beteg gondolataim támadtak. A srác elővette a kulacsát és pornószínészeket megirigylő érzékiséggel ivott belőle, magára locsolva utána néhány cseppet. Jessica felnyögött, aztán elengedte a vállam.
- Vagy valami ilyesmi. Mi, lányok, valami ilyen kémiára vágyunk. Te nagyon cuki vagy, de melletted valahogy sosem érzem ezt, inkább... Mintha a legjobb barátommal lennék. És ez fura.
Elégedettséget és enyhe megbántottságot éreztem. Nem volt fair a videojátékokon és képregényeken edzett lelkemet egy playboy magazinból kilépett sráchoz hasonlítani, de valahol megértettem a különbséget. A tekintetem Jessicáról újra a srácra vándorolt.
- Egyébként ki az?
Meglepett, a szakítást milyen könnyed tényként könyveltem el. Azt hiszem, ha az embert legalább havonta egyszer kikosarazzák, idővel már hozzászokik a fájdalomhoz, és csalódottságon túl nem marad más utána.

1 évvel később

- Eric!
Felháborodva lecsaptam elé az itallapot. Önelégült mosolya nem segített higgadtnak maradnom, egyedül csak azért türtőztettem magam, mert nem akartam elveszíteni ezt a diákmunkát. Szerettem ebben a kávézóban dolgozni, és szükségem is volt rá, hiszen a családom nem engedhette meg magának a tandíjat. Épp elég volt, hogy a lakhatást és a könyveket is ingyen kaptam, utáltam azonban másoktól függeni anyagilag. Minél előbb a saját lábamra akartam állni.
És persze arról a tényről sem szabadott elfeledkezni, hogy Eric majd' két méteres futballisten volt, nekem meg a szemüvegem megrepedt már csak attól is, ha ránéztem. Most azonban pipa voltam rá a reggeli összezörrenésünk miatt. Azt ígérte, többet nem fog csicskáztatni, majd fél órával később már küldte is az sms-t, mire van szüksége most és azonnal. Mintha nem tudta volna, hogy egész délután a kávézóban dolgozom. Mintha nem jött volna direkt ide, hogy az orrom alá dörgölje, hogy telibe szarja.
- Ismered ezt a gyíkot? Haverod?
Arról az aprócska tényről indulataim hevében elfeledkeztem, hogy nem volt egyedül. A focis haverjai is vele jöttek, akik az itallap-csapkodós manőveremből még csak most kezdtek felocsúdni. Meg akartam nyugtatni őket, hogy távolabb nem is állhatnánk a haverságtól, Eric azonban megelőzött. A válasza megtört egy olyan ponton, ahol nem szabadott volna, hogy fájjon. Méltóságteljesen felvettem a rendelésüket, aztán visszarobogtam a pult mögé.
Ezek csak kémiai folyamatok, és mint minden más az életben, előbb-utóbb ez is majd elmúlik.
Egyik pillanatról a másikra.