Sylas Peevy

Reggeli csupabanán turmix az erkélyen: pipa; frissítő zuhany: pipa; napi szett kiválasztása és felvétele: pipa; tengerimalacok reggeliztetése: pipa; be nem kalkulált tengerimalac gyógyszerezés puffadás ellen: pipa és plusz tíz perc, az extra idővel együtt, amit a turmix tökéletesítésével és sztoriba posztolásával töltöttem el, plusz húsz. Sietve robogok le a lépcsőn a lift helyett és megkönnyebbült sóhajjal nyugtázom, hogy egy napszemüveget lent felejtettem a csodás piros kocsimban. Piros, mert az vidám, a fehéret és feketét meghagyom az unalmas embereknek.
A reggeli rádióműsort hallgatva keveredek reggeli dugóba, sárga, szívecske alakú napszemüvegem valamelyest megvéd a naptól, minden újabb befékezésnél a telefonomra pillantok. Tudom, hogy kések és látom a lelki szemeim előtt, Nolan mennyire ideges. Megfordul a fejemben, hogy felhívom őket, hátha enyhítő körülmény lenne, de leteszek erről a vágyálomról, mert nagyon jól tudom, hogy ha Nolan úgy döntött, ideges és haragszik, akkor semmi nem enyhíti meg jéggé fagyott szívét.
Miért utál ennyire?
Talán el kellene küldenem egy teljestestes ellazító masszázsra, és kiderülne, hogy nem is velem, hanem a befeszült izmokkal gyűlik meg ennyire a baja. Lediktálom a mobilom to-do listájára, majd a gázra taposok és huszonöt, inkább harminc perces késéssel belibbenek az épületbe.
- Miitch! – tárom szét széles mosollyal a karjaim és puszival üdvözlöm.
- Hol voltál? Nolan már eléggé kiakadt – suttogja el a mondat második felét, mire arcomon lebukott gyerekéhez hasonlító mosoly jelenik meg, nyakamat behúzom, vállaimat fel, mire kuncogni kezd.
- Pufi felpuffadt – mert kiérdemelte a nevet a zsemleszínű kismalac, aki a banda által köztudottan emésztési problémákkal szenved. Köztudottan, kivétel Nolan, aki sosem csatlakozott a beszélgetéshez, aminek én a tagja voltam. Ezt meg kell tárgyalnunk.
- Jól van?
- Persze… csak szeret feltartani, tudod, ezek a tengerimalacok – legyintek egyet játszott gondterheltséggel, Mitchell pedig nevetve nyit be Nolanhoz és a jeges fogadáshoz.
Felszalad a szemöldököm a váratlan pofonosztástól és leveszem a sárga lencsés napszemüveget, ami a nap ellen igen csekély védelmet nyújt csak, lazán gombold ingembe akasztom.
- Húha, valaki morcos – grimaszolok egyet és elkapom a felém hajított noteszt, mellé a szememet forgatom a kirohanásra. – Mi a programod? – huppanok le a forgószékbe, hátradőlök benne és ide-oda ringatom magam a lábammal, érdeklődve figyelem vörösödő fejű bandatagomat, aki egy szép napon úgy döntött, a világ összes haragját rám borítja. – Lehet jót tenne, ha eljönnél a masszőrömhöz, teli lehet ideggócokkal a hátad – fintorgok, majd halk sóhajjal nézek Mitchre, pont úgy, mint ahogyan egyik fáradt szülő a másikra, amikor a gyerek nem hagyja abba az egész éjszakán át húzódó hisztit.
- Köszi, Mitch – mosolyogok vissza, majd tovább folytatom a szék ingatását, felnyitom az üres füzetet, becsukom és felpillantok Morgóra, az ötödik törpére. - És, mizu? Minden oké otthon? Én akkor szoktam ennyire befeszülve, amikor már régen – jobb öklömmel a tinikorom óta jól ismert drukkoló mozdulatot utánzom az ölem tájékán. – Kéne neked valami hobbi, ami lelazít – tudom nagyon jól, hogy mi az oka a feszültséggel töltött légkörnek és már réges régen bocsánatot kértem volna tőle, hogyha nem támad le, amint belépek; amíg viszont nem hajlandó abbahagyni az örökös támadó ostromát, addig én bizisten nem kérek semmiért bocsánatot.
- Mindegy is… milyen dallam? Ha már ennyire nagyon sietsz a délutáni programodra, nem akarjuk, hogy a karriered elvegye az időt a szórakozás elől – mert ha ő folytonosan odaszúrhat, néha én is megtehetem. Nem vagyok szent, sem buddhista szerzetes.