Dr. Coraline Delaney

1989 februárjában találkoztam először a Halállal. Nagyapám, aki St. John's köztiszteletben álló boncnoka volt, úgy gondolta, 9 éves unokája éppen elég idős hozzá, hogy elvigye a halottak közé. Azt hittem, félni fogok, de az első pillanatban tudtam, hogy én ezzel akarok majd foglalkozni, ha felnövök. Nagyapa a térdére ültetett, és megígérte, hogy ha felnövök, és elvégzem az orvosit, rám bízza a bonctermet, én leszek a patológus a városkában. Csüngtem minden szaván. Imádtam nagyapámat, mindent meg akartam tenni, hogy büszke lehessen rám. Elkértem tőle az összes tankönyvét, amit alig 10 esztendősen csak fel tudtam fogni, és bele vetettem magam az anatómia, és a mindenféle betegségek világába. Sosem voltam társasági lény, egy-két barátomon kívül nem voltam népszerű, de nem is érdekelt. Tanultam, és tanultam, napokon és éjszakákon át, hétvégenként Nagyapánál voltam, hogy ő segítsen megérteni, amit nem egyedül nem tudtam felfogni. Szeretem a szüleimet, és a testvéreimet is, de nagyapám volt a példaképem, a bálvány. Hatalmas, és erős emberként él az emlékeimben, aki mindent tudott, és nem volt kérdés, amire nem tudott volna válaszolni. Ő volt az én inspirációm, miatta akartam orvos lenni.

1999-et írtunk, amikor megérkezett a levél: Miss Coraline Delaney felvételt nyert a Torontoi Egyetem általános orvosi karára. Nagyapám ekkor már idősödő, gyengülő ember volt, de láttam az arcán, milyen büszke rám. Az egész család boldog volt, még akkor is, ha a kontinensre utazásom azt jelentette, hogy kevesebbet fognak látni. Boldogan váltam el a családomtól szeptember elején a kompnál, abban a tudatban, hogy végre megvalósíthatom az álmomat, és orvos lehetek, ahogy imádott nagyapám mindig is akarta.
Az egyetemen találkoztam Vele. Darcy Lewis, aki szintén Új-Funlandról származott, harmadéves volt, amikor én csak gólya. Azonnal felpattantak kettőnk között a szikrák. Segített a tanulásban, moziba jártunk, vagy éppen táncolni, mint minden normális pár a 90'-es évek végén. Jól mentek a tanulmányaink, mire én a végzős évemhez értem, Darcy már sikeres gyerekorvos volt otthon, St. John's-ban. A diplomaosztón kérte meg a kezemet, a családjaink szeme láttára, én pedig boldogabb voltam, mint valaha.

Több, mint 10 évig minden rendben is volt. Fiatalok voltunk, nem akartunk még gyermekeket, a munkánkban sikeresek voltunk, az otthonunk gyönyörű volt. Darcy csodálatos férjnek bizonyult, bár néhány apróság már akkor is szemet szúrhatott volna, de szerelmes és boldog voltam. Az első iszonyatos élmény akkor ért, amikor egy szép, májusi napon csendben érkeztek a halottszállítók. Nem értettem, mi a baj, egészen addig, ameddig fel nem emeltem a leplet, és meg nem láttam szeretett nagyapám arcát. Stroke végzett vele, és senki sem szólt nekem erről, csak hagyták, hogy, mint boncmesternek, a kezem alá adják. Úgy éreztem, össze dőlt a világ körülöttem, képtelen voltam elvégezni a post mortemet, a kezem remegett, és a hányinger kerülgetett. Attól a naptól elkezdve minden összedőlni látszott, mintha az ég is úgy akarta volna, hogy a világ másik felére meneküljek Kanadából.

A férjem nem sokkal később a fejébe vette, hogy most már elég idősek vagyunk a gyerekvállaláshoz. 2009 és 2016 között szinte folyamatosan próbálkoztunk, minden olyan zavarbaejtő, és kellemetlen aspektusával együtt ennek, amivel csak le lehet rombolni egy nő önérzetét. Lombikprogam, termékenységi klinikák, de persze csak engem piszkálgattak, szúrkáltak, arról szó sem lehetett, hogy esetleg Darcyval van probléma. Orvos létére nem volt hajlandó meghallgatni, amikor azt mondtam neki, hogy lehetséges a vércsoport-összeférhetetlenség miatt nem sikerül, amit annyira szeretne. Mindent megtettünk, ami csak emberileg lehetséges, és hosszú évek után végre megtörtént a csoda: teherbe estem. Éreztem, hogy nincs minden rendben, és többször szóltam is, de a férjemet annyira elvakította a boldogság, hogy nem figyelt rám. Nem valódi boldogság volt ez, hanem kétségbe esett, érőltetett öröm, ami a majdnem 10 évnyi csalódás után valahol érthető is. De nem tudtunk túl sokáig örülni a kicsinek, mert ő úgy döntött, nem akar velünk maradni, és egy éjszaka elment tőlünk.
Darcy ettől teljesen begőzölt. Onnantól kezdve már nem volt a régi. Mogorva és dühös lett, sokszor erőszakossá vált, szóval, és összesen kétszer tettel is bántalmazott, mielőtt úgy nem döntöttem, hogy beadom a válókeresetet, és átutazom az egész világot, hogy megszabaduljak tőle.

2017-ben érkeztem Sydneybe, ahol már állásajánlattal várt a Golden Canyon egyetem. Nyugodt életet sikerült itt kialakítanom, itt, legalábbis azt hittem, amíg össze nem futottam valakivel, aki újra megmozdított bennem valamit, amiről azt hittem, már rég nem lehet felébreszteni. A férfi szöges ellentéte a férjemnek, kedves és nyugodt, megfontolt és udvarias, kivaló úriember, és mindemellett még jóképű is. Magam sem tudom, hogy mit érzek iránta, hiszen most már lassan több, mint 3 éve ismerjük egymást. Még én sem tudom, hogy mit szeretnék tőle. Majd az idő eldönti.