A nagybátyám vagy. Lassan 10 éve viszont már te töltöd be az apaszerepet nálam is. Hisz te és a saládod voltatok azok, akik magatokhoz vettetek, és szinte sajátotokkét neveltetek azóta is. És én ezért elmondhatatlanul hálás agyo. Igaz, azóta sem vagyok képes téged apának hívni, de gondolom ezt az egyet elnézed nekem. Szeretsz viccelődni, gyakran elég komolytalan vagy, de ez talán csk azért van, hogy megpróbáld elfeledtetni velem a balesetet, mert tudod jól te is, hogy az a nap nagyon megviselt. És ez néha sikerül is, csak ne rontanád el mindig azzal, hogy megjegyzed, mennyire hasonlítok apára, a te bátyádra...

Kettőtök közül te vagy a komolyabb, megfontoltabb. Te, akinek fontos az, hogy az iskolában és az egyetemen is jól teljesítsünk, hogy aztán ha kirepülünk otthonról, ne legyen gondunk, el tudjunk helyezkedni a felnőttek világában. És emiatt nem is tudok rád haragudni, hisz tudom, hogy igazad van. Igaz, velem sosem volt gondod, hisz a tanulás mindig is jól ment, és mindig isklaelső voltam. Nem úgy Tiffany. De azért ugye tudod, hogy nem kéne mindig hozzám hasonlítanod őt? Hisz ég és föld vagyunk. Sok vitát, és fejfájást megspórolnánk, ha ezt te is el tudnád fogadni, nem gondolod?

A személyes tér. Na hát ennek a fogalmát neked még mindig nem sikerült megtanulnod. Pedig én próbálkoztam megtanítani neked, hogy mi i jelent ez, de valahogy mégsem sikerült bevésned a szótárdba. Tipikus tini vagy, a magad pörgős, kissé talán már a hiperaktív zemélyiségzavarba eső személyiségeddel. De hát pont ez az, amiért te olyan szerethető vagy. Néha gyerekes, és túlságosan is ragaszkodó vagy, de talán pont ez az, amivel képes vagy mindig mosolyt csalni az arcomra. De nem, leközelebb már nem fogom megírni helyetted a házidat, csak mert te elfelejtetted, és az utolsó pillanatban már nem tudod, hogyan láss hozzá.