- Apaaaaaaa... Felébredt! Karlie ébren van...! - az alig hét éves kisfiú hangja az, ami végleg visszarántja a lányt a valóságba a fehér, vakító fény lassan halványodik, Karlie szeme előtt pedig egyre élesebben körvonalazódik a steril kórterem képe. Na meg annak a kisfiúnak az arca, aki szinte belemászik a képébe.
- Mason... Túl közel vagy... Személyes tér... Tudod... - nyüszögi is egyből, ahogy a srác fejét kicsit hátrébb tolja. Amit talán nem kellett volna. Hisz abban a pillanatban, ahogy megmozdul, éles fájdalom hasít a mellkasába, így csak felszisszenve húzza vissza a kezét. És csak ez után veszi észre az összegyűlt tömeget, a családot, akik mind aggodalmas tekintettel figyelik a lány szenvedéseit.
- Mi az...? Miért néztek mind így rám...? - csak a homlokát ráncolja, mert nem érti, mi van, hol van, és hogy mi történt. De ez utóbbi kérdésére hamar meg is kapja a választ. Az emlékei megadják neki erre a választ, elég csak lepillantania a branülre, amit a kezébe szúrtak az ápolók.
Emlékszik, éppen hazafele tartottak az állatkertből. Minden olyan tökéletes volt. Zenét hallgattak az autóban, és nevettek. Még hallotta annak a teherautónak a dudáját. Aztán már csak a sötétség. Utána már nem emlékszik semmire. De az emlékei alapján össze tudja rakni, hogy mi történt. A jelenlévők arckifejezéséből ítélve pedig már sejti azt is, hogy jó hírekkel nem szolgálhatnak.
- Karlie... a csendet végül a nagybátyja töri meg, de a lány nem hagyja, hogy belekezdjen a mondandójába. Bármit is akar, fontosabb dolog is van jelen pillanatban, amiről tudni akar.
- Anyáék... Hol vannak anyáék? Ugye jól vannak?

- Anya... Apa... Tudom, hogy rég látogattalak meg titeket, és nagyon sajnálom. De... Szinte tökéletes érettségit írtam cserébe. És az egyetemre is felvettek. Vegyészmérnökire... Ahol apa is tanult... - a virágcsokrot pedig szép óvatosan teszi le a sírra, ahogy leguggol mellé, és még végig is simít a márványon. Már lassan kilenc éve, hogy abban a balesetben elvesztette a szüleit, azóta pedig szinte minden egyes nap kijön meglátogatni őket, hogy elmesélje mi történt vele az elmúlt 24 órában. Az elmúlt hetekben viszint az érettségi vizsgái, és az egyetemi felvételije miatt nem volt erre elég ideje. És az elkövetkezendő két hétben szintén nem is lesz, ugyanis a nagybátyjával, es annak családjával nyaralni mennek. Európából meg hát nehezen tudna kijönni ide, a temetőbe.
- Ugye? Én sem hiszem el, hogy sikerült bejutnom... Jó persze... Az egy dolog hogy kívülről fújom a könyveket... De azért az mégsem ugyanolyan, mintha valakinek a gyakorlat is nagyon jól megy. A laborban még én is ideges vagyok egy kicsit... - sóhajt fel, de aztán még percekig szinte megállás nélkül mesél, mintha Ők meg is hallanák. Persze ő is tudja, hogy ez lehetetlen, legalábbis tudományosan. De az ő lelkének legalább jót tesz, ha kibeszélhet magából mindent. Mert ők legalább meghallgatják. Senki másnak, még a nagybátyjának, és a barátainak se képes ennyire megnyílni, mint itt a temetőben, a szülei sírjának. Előttük ő a kedves, mosolygós Karlie, aki szívesen segít mindenkinek, ha kérik, aki meghallgatja mindenki baját, és tanácsot ad. Előttük nem mutatja ki, hogy mennyire össze van törve még mindig. Azóta, hogy elvesztette a szüleit.
- Karlie... Ideje hazamenni... Tudod, még össze kell pakolni a holnapi útra, hogy biztos ne felejtsünk itthon semmit... - szakítja is félbe a monológját a nagybátyja, aki természetesen egesz végig ott volt, várt, mint minden egyes alkalommal. Karlie pedig csak elmosolyodva nyom egy puszit a sírkő mindkét felére, ahogy elbúcsúzik a szüleitől, és visszamegy a családja másik feléhez.

- Karlie... Te még nem mondtál igent a ma esti tengerparti bulira... - a már olyan jól ismert vigyor Freddie-től egészen kizökkenti a könyve soraiból. Pedig már teljesen belefeledkezett, gyakorlatilag azt se vette volna észre, ha valaki kikölcsönzés nélkül akarná elvinni a kiszemelt könyvet a könyvtárból. Freddie-nek azonban sikerült kizökkentenie őt a nagy koncentrációból.
- Hallkabban... Ha nem tudnád, ez egy könyvtár...
- Jó, de még mindig nem mondtál igent... - változtat is a hangerőn, nem foglalkozva azzal, hogy Karlie tulajdonképpen csak terelni akarja a témát. Mert amúgy nem sok kedve van lemenni a tengerpartra. Na meg...
- Holnap vizsgám van... Még tanulnom kell... - emeli is fel azt az igazán vaskos "Organic chemistry" feliratú könyvet jelzésképp, remélve, hogy ez elég lesz neki, és most kivételesen hagyni fogja. Hát sajnos rosszul hitte...
- Ugyan már... Tudom hogy már kívülről fújod ennek a könyvnek is a tartalmát, csak kifogásokat gyártasz, higy otthon maradj. Na kérlek... A kedvemért... - nem hátrál meg olyan könnyen. Klarie pedig sosem volt képes tartani magát. Ha valaki kicsit is határozottabb volt nála, és nyomulósabb, akkor elég hamar beadta mindig is a derekát. Ahogyan most is... Csak egy hatalmasat sóhajt, ahogy felkönyököl az asztalra, az állát megtámasztva a kezében.
- Jó, legyen... Ott leszek...
- Remek... Ha meg valamilyen csoda folytán mégis megbuknál... Majd kiengesztellek valahogy...