Maybe I Maybe You

"Mindenki cipel valamilyen terhet, amit nem oszt meg szívesen másokkal vagy éppen nem tudja, hogy hogyan tehetné meg ezt. Kissé érdektelenné és önzővé váltunk, már nem is akarjuk észrevenni mások halk segélykiáltását, pedig meg volt rá az esélyünk, hogy valakin segíthessük, mégis inkább önmagunkkal vagy az apró problémáinkkal foglalkozunk, mert az sokkal könnyebb. Az emberi lét egyik legnagyobb ellensége az ego, jobban mondva a túlzott én. Észre se veszünk másokat, még csak meglátni sem akarjuk őket... Őket, akiknek valamilyen okból kifolyólag szüksége lenne segítségre. Az emberek nagyon sok problémával találkoznak életük során: elvesztett szerettek, bántalmazások, zaklatások, testképzavar és még sokáig sorolhatnám az ezekhez hasonlóakat.
Én is küzdök/küzdöttem problémákkal, de azon szerencsések közé tartoztam, akinek volt valakije, akinek elmondhatta a gondját, még ha nehéz is volt. Transznemű vagyok.
Sokak nem tudják vagy éppen nem szeretnék megérteni, hogy milyen súlyos problémával küzdenek a hozzám hasonló emberek. Tény, sokkal egyszerűbb undorral és megvetéssel pillantani az ilyen emberekre, de... megpróbáltátok egyáltalán megérteni, hogy min mennek/megyünk keresztül? Teljesen mindegy, hogy FTM vagy MTF, egyszerűen kevesen tudjátok csak elképzelni azt az undort, amit a saját testünk iránt érzünk. Az egész kicsit olyan, mintha csak külső szemlélője lennél az életednek, próbálsz változtatni, de mások nem értenek meg... az egész küzdelmed kissé céltalanná válik, ahogyan szép lassan minden más is, egyre csak nő az undor, végül pedig jön a depresszió. A legtöbb transz ember a sok bántalmazás és a társadalom kiközösítése miatt inkább megpróbál öngyilkos lenni. Rengeteg történetet hallottam én is és láttam mások reakcióit is. "Hülye buzi, megérdemelte, előbb kellett volna.", "Ezeknek amúgy is kár a létezése, undorítóak, az összeset le kéne lőni születésükkor."
Mint említettem én sem vagyok kivétel, nekem is voltak gyenge pillanataim, amikor csak egyszerűen fel akartam adni, amikor úgy éreztem, hogy ez az egyetlen járható út, ez az egyetlen menekülési lehetőségem. Mindig is rejtegettem, mindig is próbáltam eltitkolni mások előtt, hogy mit érzek magammal kapcsolatban, mérhetetlen önutálat és undor a testemmel kapcsolatban. Én csak tíz éves voltam, amikor rájöttem, hogy nem férfi vagyok és sose leszek az. Mindig, mindig is éreztem, hogy más vagyok, mint a többiek, de egyszerűen annyira megakartam felelni a társadalmi normáknak, mert mindenhol ezt láttam. Meleg szülők gyerekeként így is sokan beszéltek rólam az iskolában, talán túl sokan is. Négy évig ezután csak otthon hordtam lányos ruhákat, míg végül tizennégy éves koromban elég bátornak éreztem magam ahhoz, hogy így menjek iskolába is. A dolgok azonban egyáltalán nem úgy alakultak, ahogyan én elképzeltem gyermekfejjel. Nem mosollyal fogadtak, sokkal inkább undorral és megvetéssel. Féltem, összesugdostak és végül az iskola után páran utánam jöttek és megvertek, addig ütöttek, míg végül el nem ájultam. Azután magántanuló lettem, de egy kicsit elkanyarodtunk a lényegtől...
Miért nem egyszerűbb csak megérteni a transznemű embereket? Miért kell még másoknak is utálnia minket? A világ sokkal szebb és egyszerűbb lenne, ha mindenki inkább csak megpróbálná megérteni és elfogadni a másikat a sok utálkozás helyett. "


- Mit csinálsz kicsim? - kérdezi apa lágy hangon, miközben az ajtófélfának dőlve figyel engem aggódva.
Egyszerűen csak lecsapom a laptopomat, mintha valamin rajta kapott volna, ami eléggé gyanús, de ő nem olyan szülő, aki belemászik a gyermeke privát és személyes szférájába. - Próbáltam írni egy bejegyzést a blogomra, de sajnos mindig elvisznek a gondolataim más irányba és eltérek a lényegtől. - mondom neki sóhajtva. Tudja, hogy blogot vezetek, egy anonim blogot és tisztában van azzal is, hogy az a célom vele, hogy segítsek az olyan embereken, amilyen én is vagyok. Nekem szerencsém volt, nagyon megértőek a szüleim és elfogadóak, de vannak akiknek nincs semmilyen segítségünk és egyedül érzik magukat, nagyon egyedül.
- Néha jobb nem erőltetni, csak hagyni hogy a gondolatok maguktól jöjjenek. - mondja, miközben elindul befelé a szobába és leül mellém az ágyra. Mosolyogva lehel egy puszit a homlokomra, amire én is csak elmosolyodom, végül arcon puszilom és megölelem.

Izgultam, mindig izgultam a fellépések előtt. Nagyon szerették otthon a hangomat és egy igen szerencsés véletlen keretében kaptam végül munkát ebben a bárban közel az egyetemhez. Szerettem itt énekelni és talán már századjára éneklek itt, mégis izgalmam olyan, amilyen az első alkalommal is volt. Veszek egy mély lélegzetet, bent tartom a levegőt, majd csak szabályozottan és egyenletesen engedem ki a tüdőmből. Végül megkeresem a megfelelő billentyűket, megköszörülöm a torkomat és belekezdek a számba.
Nem szoktam figyelni, hogy hányan figyelnek vagy éppen kiknek tetszik vagy nem tetszik a hangom és a zongorajátékom, de mielőtt ítélkezel... nem azért, mert érdektelen vagyok, csupán csak annyira elmerülök a zenébe, hogy végül magamról is megfeledkezem. Egyszerűen csak hagyom, hogy átjárjanak az érzések, átjárjon a zene és megtöltse élettel minden egyes porcikámat. Jessie Ware - Selfish Love c. számát választottam mára, mikor pedig a végére érek csak elmosolyodom és úgy nézek körbe a tapsoló embereken, majd végül meghajolok. Elmondhatatlan érzés, amit ilyenkor érzek és nem lehetek eléggé hálás mások támogatásáért, de... megint csak kiszúrom a srácot, akit mindig itt látok a bárban. Túl sokszor, tényleg túl sokszor láttam már.

Futóléptekkel indultam meg a nővérem felé, akit átöleltem hátulról, gondolom a frászt hoztam rá, de jelenleg nem foglalkozok ezzel, túlságosan nagy az örömöm hozzá. - Tudom, hogy megijedtél és bocsánat. - kerülöm meg gyorsan, majd nyomok egy puszit az arcára, de ügyelek rá, hogy a rúzsom véletlen sem hagyjon nyomot az arcán. - Tudom, hogy bunkóság lesz, hogy még csak megszólalni sem hagylak, de... Képzeld, felkértek egy tehetségkutatóba, mert valaki hallott a bárban énekelni és tehetségesnek talál. - apáék is sokat mondogatták és ő is. Nálunk mindenki támogató és egymás segítésén vagyunk, egymásban tartjuk a lelket, amikor látjuk, hogy a másiknak szüksége van rá.
Látom, hogy szóra nyitná az ajkait és gondolom legalább gratulálna, de nem hagyhatom sajnos, muszáj futnom, hogy ne késsek el az előadásról. - De most rohanok, ígérem később megbeszéljük az egészet, tudod, hogy mennyire szeretlek. - nyomok még egy puszit az arcára, majd úgy futok az előadásra, mintha ténylegesen az életem múlna rajta. Farah sokat jelent nekem és kifejezetten nem mondanám, hogy rossz testvérek vagyunk, sokat köszönhetek neki, talán már túl sokat is. De a melleire még mindig irigykedem, mellette úgy nézek ki, mint egy deszka.

- Aztán odajött Christian és megölelt, hát úgy éreztem, hogy mindjárt kigyulladok ott lent. - nagy beleéléssel meséli nekem a történetet a barátnőm, de én csak nevetni tudok. Neki mindig van éppen valami nagy crushja, akivel szexelni akar, majd két nap múlva talál egy másikat. - Ha nem ismernélek, akkor azt mondanám, hogy te vagy a suli ribije. - felelem kuncogva, mire ő szintén csak elkezd kuncogni, végül pedig mindketten elnevetjük magunkat. - Állandóan csak a pasikon jár a fejed, hát miből fogsz diplomázni? Pasizás rejtelmeiből? - húzom még kicsit, majd még hangosabban nevetünk, ezzel nem is lenne gond, ha nem éppen a könyvtárban lennénk.
- Csendet hölgyeim vagy inkább távozzanak, ezzel a viselkedéssel megzavarják a többieket. - komoly arcot vág a könyvtáros és igen, mindketten próbáljuk visszafogni a nevetésünket, de csak kirohanunk amilyen gyorsan csak tudunk, majd csak akkor szólal meg, amikor már tisztességes távolságra kerülünk a könyvtártól.
- Teljesen egészséges, hogy a férfiakon jár az eszem, neked is azon kéne, nem pedig a diplomádon, majd belehúzol jövőre. - az én eszes barátnőm, mindig próbál meggyőzni arról, hogy inkább pasiznom kéne, mintsem tanulnom, csak hát... az ember nehezen vetkőzi le a régi szokásait, ahogyan a múlt árnyaitól is nehéz szabadulni. Túl sokszor lettem a naivitásom miatt mások kíváncsiságának a tárgya vagy éppen a kísérletüknek az alanya, egyszerűen csak inkább belefáradtam.
- Ki ne merd mondani, hogy nem létezik az igazi, mert esküszöm a falnak megyek! - kontrázz rá a barátnőm, én pedig csak próbálom tényleg nem kimondani azt, amit most is mondanék. - Maradjunk annyiban, hogy mindketten másik oldalról közelítjük meg ezt a témát. - próbálok egy olyan aranyközéputat találni, amit mindketten elfogadunk és nem szállunk újabb szócsatába az igazunk bizonygatására. - Na majd megtalálom én neked az igazit! - olyan lelkesen és hatalmas beleéléssel mondta, hogy szabályosan rettegni kezdtem, ebből nem lesz semmi jó.


"Az életben rengeteg kudarc fog érni bennünket és biztosan rengeteg olyan helyzet lesz, ami kilátástalannak bizonyul majd, mégis mi döntünk... eldöntjük, hogy feladjuk és nem foglalkozunk vele vagy éppen minden nehézség ellenére mégis megpróbáljuk, még ha lehetetlennek tűnik is. Nem nyerhetünk meg minden csatát, ahogyan azt sem várhatjuk el, hogy mindenki szeressen minket, mindig lesz valaki, aki azt mondja nekünk, hogy nem vagyunk elég jók és soha nem is leszünk.
Én már túl vagyok a nagy műtéten is, túlestem rajta - erről majd egy következő bejegyzésben fogok részletesebben mesélni - és elgondolkodtam rajta, hogy mi esne a legrosszabbul, végül hosszabb gondolkodás után arra jutottam, hogy ha azt mondanák nekem: Te nem is vagy igazi nő, csak egy színész, aki nőnek tetteti magát.
Tudom, hogy minden transznemű nem engedheti meg magának, hogy fiatalkorában hormonblokkolót szedjen és később mikor már minden szükséges papírt megszerez, elkezdhesse a hormonterápiát vagy ha mégis valaki eljut idáig, van akinek a nagy műtétre nincsen pénze. Valahol elszomorító, hogy a világ sem akarja elismerni a létezésünket és még csak kicsit sem segítenek minket semmiben. Vajon ha ők lennének egy olyan testbe bezárva, ami egyáltalán nem lehet összeegyeztetni a lelkükkel, akkor mit éreznének? Elégedettséget, hogy beletaposhattak olyanokba, akiknek így is elég kilátástalan a helyzetük? Feltehetőleg nem, de valamilyen szinten nem is várhatjuk el tőlük, hogy átérezzék azt, amit mi... még csak fogalmuk sincs róla, hogy milyen lehet. És azt sem fogják megtudni, hogy milyen érzés, amikor minden igyekezeted ellenére mégsem tudod elérni azt, amire vágysz, nem tekintenek úgy rád, ahogyan látod magad. Én azonban hiszem, hogy mindenkinek sikerülni fog és én úgy látlak titeket, ahogyan ti magatokat! Én látom bennetek a szexi nőt vagy éppen a macsó férfit, nem vagytok egyedül, ha más nem is, akkor... mi itt vagyunk egymásnak.
Ne keseredjetek el, mindenkinek vannak kellemetlen és felejtendő emlékei, engem is rengetegszer aláztak már meg "hetero" férfiak aktus után, DE! mégsem hiszem úgy, hogy a kölcsönös gyűlölet és az utálkozás lenne a megoldás. Ők csak gyávák, akik nem merik maguknak sem belátni, hogy mik is ők valójában, miattuk sose érezzétek magatokat kevesebbnek vagy éppen senkinek.
Igenis mindenki kiállt mások elé, hogy felvállalja önmagát és tudom, hogy azok, akik még csak otthon titokban mernek csak úgy öltözködni, ahogyan akarnak, igenis ők is felfogják fedni magukat. Mindenki jól szeretné érezni magát a bőrében, mindenki önmaga szeretne lenni és azért, hogy ezt elérhessünk magunknak is tennünk kell."