- Alexa keress rá a válás szóra, kérlek. – adom ki a parancsot a technológia legújabb csodájának, miközben az ágyamon fekve lapozom a legújabb fotós katalógust és tanulmányozom a gépeket. Benyálazott ujjammal lapozgatom az oldalak és kíváncsian várom a fotós világ legújabb csodáit, minden pillanattal újabb és újabb ötletek pattannak ki fejemből melyeket szeretnék megvalósítani a következőkben.
Hangos jelzéssel adja tudatomra Alexa, hogy befejezte a böngészést és megtalálta a keresett cikkeket, bár egy olyan általános szóra, mint a „válás” fura lenne nem millió meg egy cikket találni; de hálásan pillantok irányába majd a katalógust eltéve mellőlem nyúlok a tabletemért, hogy belevessem magam a statisztikák világába és mindent megtudjak a válások pszichológiai okáról. Egymás után falom a cikkeket, melyben hol a nőt hol pedig a férfit szidják, attól függően, hogy éppen milyen nemű írt az adott cikket, különböző blogokat olvasok melyben a megcsalás, elhidegülés, sosem szeretés fogalmai ütik fel fejüket és boncolgatják tovább én pedig egyre többet és még annál is többet akarok megtudni erről a jelenségről.
Órákon keresztül bújom a világhálót válasz után kutatva s lassan már párkapcsolati terapeutának érzem magam, ahogyan az adatokat összeszedem a füzetembe néhányat pedig az agyamban is elraktározok. Három és fél óra után pedig feladom, túltelített agykapacitással terülök szét az ágyamon és engedem a cikázó gondolatoknak, hogy átvegyék testem felett az irányítást. Mélyeket sóhajtok és lehunyom a szemem miközben próbálom megérteni a szüleim szétmenésének okát, de nem sikerül. Mármint én magam is utálom az anyámat, a karrierista nőt, akinek semmi sem szent, ha munkáról van szó és előszeretettel helyez mindent a háttérbe miatta. Gyakran a családját is, a férjét és a gyerekét, engem.
De mindig azt hittem, hogy annak ellenére, hogy én nem kedvelem őt és csak a munkájának él, apámmal jóban vannak, sőt megvannak és a kapcsolatuk megfelelő mederben terelődik, nem válnak szét útjaik, hanem egyre szorosabbra fonódik most, hogy én is felnőtté válok és kirepülök az madárfészekből. Mégis úgy döntenek, hogy mindent felborítanak és szétszakítják csodálatos kis famíliánkat, engem pedig középen hagyva. Hiába nyilatkozom úgy, hogy nem akarok anyámmal lakni mégis neki ítél meg a bíróság, és emiatt nagyon zabos vagyok.
Elegem van belőlük.
Az állandó veszekedésükből még így is, hogy hivatalosan két hónapja nincs Mr. és Mrs. StPierre.
Anyám sipog, a zenén keresztül is áttör az idegesítő hangja és bennem egyből felmegy a harag mércém, mert akar tőlem valamit. Mielőtt beérhetne hozzám elkezdem összeszedni a cuccaimat, majd kinyitva az ablakot mászok ki a családi házunk előtt álló fára, hogy megmeneküljek tőle. Előkapom a telefonomat, amint tisztes távolságra kerülök a nőtől és felhívom Őt.
- Szükségem van rád, találkozzunk a kávéházban, kérlek. – kétségbeesetten suttogom a telefonba, türelmetlenül várom a vonal másik végén lévőnek a válaszát és megnyugszom, amint nevetni hallom.
- Hol vagy most?
- Az utcánk végében, a páratlan számoknál.
- Félóra és ott vagyok, ne menj sehová. – egyből lecsapja a telefont én pedig nem is lehetnék hálásabb, amiért így ugrik a segítségemre. Nem tudom mikor lettünk úgy igazán jóban, bár mindig is másabb volt közöttünk a kapcsolat a szüleink barátsága és amiatt, hogy az anyám az ő anyjának könyvel rendszeresen. S habár rengeteg barátom van, akit felhívhatnék a gondommal úgy érzem rá van szükségem. Leülök az egyik kőre, karjaimat lelógatom térdem mentén és a fejemet is rá hajtom, hogy bódultabb legyen a hatás és megnyugodjak valamennyire.
- Hé, bébi, kell egy fuvar? – percre pontosan érkezik meg én meg csak nevetni tudok a srácon, aki az autója ablakán hajol ki teljes felsőtestével és bugyután int felém. Körbe nézek majd átfutok az út másik felére, hogy bevágódjak az anyós ülésre miután adok neki egy puszit.
- Megmentettél, kösz, hogy jöttél. – mosolyodom el, majd bekapcsolom az övemet és hátra dőlök.
- Van konkrét terved?
- Kávézni akartam, de most már nincs kedvem. Mi lenne, ha csak mennénk ameddig az út tart? – irányába fordítom a fejemet és kiskutya szemekkel nézek rá, lebiggyesztem alsó ajkamat is, hogy hatásosabb legyen.
- Rendben. Akkor le a föld felszínéről, remélem eljutunk a sarkáig. – viccelődik, majd bátorítóan megpaskolja az időközben felhúzott combomat és elindulunk.
Nem beszélünk sokat, csak élvezzük egymás jelenlétét, a kiáradó melegséget meg a zenéket, amiket néha együtt éneklünk és annyira tökéletes minden, hogy már nem is emlékszem miért kaptam fel a vizet és akartam elrohanni otthonról. Egész álló nap kocsikázunk, elhagyjuk Sydneyt és még több várost is míg meg nem érkezünk valahová. Olyan helyre, ahol senki nem ismer minket és nyugodtan beszélgethetünk. Csak Ő és én. Mi. Ketten.