BNO 81.0.
Fehérre meszeltek a falak, arra hivatottak, hogy tisztaságot sugározzanak, de csak elborzasztanak, mint ahogyan az előttem lévő lap is.
Igazából nem is maga a lap az ijesztő; ha fehér lenne, tudnék vele valamit kezdeni. Mondjuk firkálnék rá, lusta köröket meg mosolygó arcokat, négyujjas kezeket, mert az öt már túl sok. Vagy lerajzolhatnám az úszómedencét; csak egy téglalap lenne.
De nem.
Ezen a lapon betűk vannak, beletáncolnak a szemembe. Érzem, ahogyan gúnyolódnak rajtam, keringőt járnak, néhányan a helyükön maradnak, de vannak olyanok is, akik vadul bugiznak és a nyelvüket öltik rám.
Azt kérik, olvassák fel.
Elsírom magam.
DSM V. 315.0.
Kizár az irodalom magából.
Kizárnak a versek, a könyvek, eltol magától Shakespeare meg a nagy oroszok.
Mindez némi oxigénhiánnyal kevert koraszülöttség miatt, meg azért a traumáért, hogy amit az anyai kötődés hiánya okozott. Legalábbis a szakértői véleményem erről dalol a Mama hangján, ahogyan felolvassa nekem, ujjai a hajamba simítanak, még hosszú, játékos fonatokat készít bele.
Mama szeret, de elmondja, hogy nem ő az, aki magamra hagyott, amikor nagyon pici voltam, az éjbe burkolózva osont ki a kórházból – mama mindkettő, csak az egyik jogtalanul szerezte meg magának a titulust, nekem pedig a DSM V. 315-ös kódot. Ez állandó repedést okoz a szívemen, mintha kötelező lennék emiatt megfelelni a világnak, csupán mert valaki nem úgy szeretett, ahogyan a világ elvárta volna tőle.
Mindent pótlok valamivel, valódi mamát a nagybetűs Mamával, a tejet proteinturmixszal, a csokoládét jobb napokon gyümölccsel, a szórakozást munkával, a könyveket úszással, a valódi énemet meg egy gúzsba kötött maszkkal. Kérted tőlem? Nem. Én kérem magamtól.
Dyslexia
„dys” – hibásan, rosszul
„lexia” – olvasás
Ha hiszed, ha nem, a víz táncol, a tükre a mozgásodnak, hol segíti, hol visszafogja azt – egy ritmus a természetben, amellyel fel kell venned a hangsúlyt. Amikor nyugodt is háborog, dübörög a szívedben, igazából benned van, te meg ő egyek vagytok.
Ahogyan lusta egymásutániságban buksz a víz alá, a karjaid felemelkednek, majd levegőért kapsz, de valójában a cél az, amit hajszolsz. Ahogyan ellököd magad az ugrókőről; még a lábujjaid markolják, ám az ujjperceid már a vizet karcolják. Van egy pillanat, amikor nem vagy sehol, köztes állapotban lebegsz a víz felett, a másodperc töredéke a becsapódás előtt, a szabadság íze borzongatja a nyelvedet, hogy tökéletes mozdulattal bukj alá…
Nem, nem a pokolba, bár a sötétség azonos.
De a neved még mindig kibaszottul egyet jelent az ezüstéremmel és a csapásodat is csak elnyeli a víz, mint ahogyan a hangodat.
Aztán kidübörögsz, mint én, be az öltözőbe, a vizes ruhádra ráncigálsz valami illetlen ruhadarabot, nem vesződsz azzal, hogy átvedd az érmet. Ezüst, mit ér? Csak egy újabb fémes folt a falon, amiért a hátadat veregetik, de neked a napszínű korong számítana, az ARANY, ám úgy elkerül téged, mint a jó szerető. Dühöngsz, mert ez kevés az olimpiára, amire amúgy is borzalmasan szarsz rá, csak kényszer tombol a nyelved hegyén, hogy bizonyíts.
Telefon csúszik a zsebedbe, a másikban már amúgy is ott lapul a tökéletesre tekert füves cigaretta, a spurit meg tudod, hol keresd. A fülhallgató a vizes mellkasodat csapkodja, a papucs nedvesen cammog utánad, a versenytársaid megvetően néznek rád. De téged nem érdekel.
Elszívod a jointot, közben meg a Anna Karenina-t hallgatod, mert ilyen szánalmas vagy.
És közben megint sírsz, mint nyolcévesen a vizsgálatnál, hogy nem tudsz olvasni.
Az egyetem részben fél kilós súly, ami húzza a hátamat, részben egy kortynyi levegő, részben előítélet, részben egy maszk, amivel egyensúlyozom azt az énemet, aki verseket mond fel a telefonjára, mert képtelen leírni őket.
A valódi énem közben egy mázsa.
Képtelen vagyok az életemet szigorú korlátok közé szorítani, hogy nehogy bármelyik percben kibukjak; a maszkom már túl feszes, szétfeszíti az arcomat, beleüvöltök, a világ nem hallja. Nekik én vagyok a mogorva, a bagós, aki betáncol az osztályban szétfeszített vállal, aki nem ír dolgozatot, mert „fogytos”, aki elszedi a nődet, akinek a tekintete metszi a hátadat, akit fél életében a tévében láttál egy szál ribancnadrágban és irigykedtél a csomagjára, akit még az anyja sem akart, akit a nevelőapja pénzhasú zsebe alapján ítélsz meg, aki magától nem érhet el semmit, mert a szájából is pénz meg az elnyert érmek beszélnek, akinek mindig klórral keveredő fűszagú a bőre és nem a Louis Vuitton táskáktól karikás a szeme alatt…
Az álarc mögött nem vagyok több valakinél, aki keresi önmagát egy labirintusban, de még nem jött rá, hogy az igazából egy zsákutca
Kezdőlap 
