IF LIGHT IS IN YOUR HEART, YOU WILL FIND YOUR WAY HOME
Micsoda elcsépelt mondat. A busz oldalára volt felmázolva, azt hiszem, valamelyik bank reklámjának szlogenjeként, és bármekkora képtelenség is, nem tudom kiverni a fejemből; még úgy is, hogy a szívemben nyoma sincs fénynek, sokkal vakítóbb a fejem felett világító neonfelirat, az otthon részébe pedig inkább nem is szeretnék belegondolni.
Összébb húzom magamon a kabátomat és a feliratra hunyorgok. CHARIOT.
Tudom, hogy Ezra odabent van. Tudom, hogy szükségem lenne rá.
Hirtelen mozdulattal fordulok sarkon, mielőtt még meggondolhatnám magam, és sietős léptekkel elindulok vissza, a buszmegálló irányába. Egyedül is meg tudod csinálni. Erős vagy. Nincs szükséged szuperhősre. Csak tedd túl magad rajta, ahogy a rendőrségen is mondták. Ilyen és ehhez hasonló gondolatokat mantrázok a fejemben, és próbálom elhitetni magammal, hogy ezúttal hatásosabbak lesznek, mint amikor a tükörképemet igyekeztem meggyőzni ugyanerről.
A kollégiumba visszaérve egy kicsit hálás vagyok, amiért Őszi épp nincs a szobánkban. Akármennyire is szeretem, még mindig nehezen tudom elviselni a kampusz épületeinek a látványát is, és ezzel egyelőre egyedül kell megbirkóznom.
Amikor összegömbölyödök az ágyon és lehunyom a szemeimet, megint ott vagyok.

AKKOR
Nevetve tuszkoltam be Maxet a takaró alá, bár az arcán csak egy bárgyú mosoly ült; túl sokat ivott, és ez meg is látszott rajta, meg azon hogy nekem kellett visszatámogatnom a München épületébe. Szerencsére péntek esténként a portaszolgálat sem tulajdonított különösebben nagy jelentőséget az ilyesminek, hozzászoktak már. Valamennyire felhúztam a takarót, legalább Max lábaira, aztán cuppanós puszit nyomtam az arcára.
- Aludj egy nagyot – mosolyogtam rá, nehézkesen fókuszáló szemei és buta vigyora láttán ismét felkuncogtam. – Hívj fel holnap, ha kijózanodtál.
Hagytam, hogy magához húzzon egy sörízű csókra, aztán már ott sem voltam. Nem kellett osonnom, a Münchenben ilyenkor nem honolt valami nagy csend; a portás is csak a szemét forgatta, mikor intettem neki. Zavartalanul folytattam az utam, vidám voltam és boldog. Minden jól alakult, és hagytam, hogy ez a kellemes tudat átjárjon. Azt hiszem, ezzel követtem el a hibát.
Éles füttyentés hívta fel magára a figyelmem, de elég volt egyetlen pillantás a szemem sarkából az egyik épület falának támaszkodó alakra, hogy tudjam: ugyanúgy mennem kell tovább, mintha nem hallottam volna semmit. Sejtettem, miféle fickó lehet, a kinézete alapján leginkább azokra a rosszarcú dílerekre hasonlított, akik a New Orleans lecsúszottabb tagjainak hozták a cuccot.
- Csini a ruhád – hallottam meg a hangját is.
Biccentettem; bizonytalan mezsgyéjén táncoltunk annak, amikor nem szabadott tudomást sem vennem róla, nehogy felhúzza magát, de nem is szabadott megállnom, nehogy esélyt adjak bármire is. Megpróbáltam alig láthatóan megszaporázni a lépteimet, de a legközelebbi épület mintha kilométerekre lett volna a sötét éjszakában.
Miért nem jár erre senki?
A hangja mintha közelebbről hallatszott volna. – Nincs kedved beszélgetni?
Beletúrtam a táskámba, de nem találtam a gázsprayt.
- Sajnálom, de várnak a barátaim. – Ezrára gondoltam, és arra, mennyivel egyszerűbb lett volna, ha ő is ott van, mert a fickó hozzám sem mert volna szólni. Nem akartam bepánikolni, de éreztem, hogy a pulzusom stabilan emelkedni kezd.
A következő szavakat nem hallottam tisztán, mintha azt mondta volna, akkor várni fognak még egy kicsit, de talán azt, hogy ő is sokáig várt már. Az ütés váratlan volt és a halántékomon talált el.


MOST
Az étel ízetlennek érződik a számban, de nem tudom eldönteni, hogy ennek mi az oka: az idegességem, az általános lelki állapotom, a pánik, vagy az a két csík azon a hülye műanyagon. Felfordul a gyomrom, de az okokat megint ugyanabból listából válogathatnám, ezért inkább egyszerűen csak eltolom magam elől a tányért.
A telefonom rezegni kezd; Max próbál hívni, de ezredjére is hagyom kicsörögni. A szemem sarkából a fürdőszoba felé pillantok, innen is látom a hosszúkás, műanyag valamit a mosdókagyló szélén.
Biztos, hogy elromlott. Egyszerűen csak rossz a teszt. Lejárt a szavatossága, vagy mittudomén.
Nincs más épkézláb magyarázat.

CHARIOT.
A neonfelirat ismét a szemembe világít, ahogy nagyot nyelve megállok az utca másik oldalán. Nem tudom eldönteni, hogy azért remegnek-e kissé a térdeim, mert fázom, vagy azért, amit tenni készülök; utóbbi nem tűnik valami biztató reakciónak, pedig egyfajta megváltást remélek. Vagy inkább megmentést.
Nem volt rossz a teszt.
A legtöbbek ilyenkor valószínűleg az anyjukhoz menekülnének, de tudom, hogy én ezt több okból sem tehetem meg. Nem akarom látni a szomorú, csalódott kifejezést anya arcán, amikor rögtön arra gondol: ez még egy éhes száj, amit talán pont a fizetésem azon részéből kell finanszíroznom, amit nekik utalok át rendszeresen. Nem akarom ezt látni, nem akarom hibáztatni miatta.
Az jut eszembe, ahogy a bátyám védett meg folyton gyerekkorunkban. Amikor ő ott volt, mindig biztonságban éreztem magam... addig a pillanatig, amíg a védelem nem valódi fizikai erőszakot jelentett. Addig a pillanatig, míg nem láttam teljesen elveszni azt az embert, akit Ezrában szerettem; míg végleg el nem nyelte az alvilág mocska. A végső kétségbeesés hatására persze az ember hajlamos megfeledkezni ilyen apróságokról.
Mégis szükségem van szuperhősre, gondolom, miközben egy határozott mozdulattal benyitok a bárba.


AKKOR
Ködös, tompa tudattal kezdtem érzékelni a valóságot. Az emlékeim egyelőre nem voltak tiszták, lassan tért csak vissza az érzékelés a testembe és a tudatomba. Először a testembe; elkezdtem érezni a fájdalmat, eleinte csak tompán, majd egyre élesebben. A fejem szúrása, a nyakam, a karom és a combjaim tompa lüktetése. Fémes íz a számban. A maró, szúró fájdalom a lábaim között a legapróbb mozdulatra. Aztán a tudatom is elkezdett magához térni; képek villantak be, amiket soha nem akartam látni. Sötét haj, metsző szürke szempár, önelégült, beteg vigyor. Pofonok, vasmarok szorítása a karomon, durva ujjak a lábamon, a nyakam köré kulcsolódó ujjak.

Nem kapok levegőt.