Ophelia Donaghue

- Ophie drágám, mit csinálsz idebent?
Megriadva pislogok fel anyára. Észre sem vettem, hogy belépett a szobába, annyira elmerültem a könyvben, amit alig egy órája vettem tőle kölcsön.
- Olvasok. - jelentem ki a nyilvánvalót, egy félénk mosollyal megkoronázva a szavaimat.
- Azt látom, kislányom. De miért nem mész ki az unokatestvéreidhez játszani az udvarra? Nagyon jó idő van odakint.
- Inkább bentmaradnék, ha nem baj. Pont most tartok a legizgalmasabb résznél, nem hagyhatom csak úgy félbe a történetet.
Anya nevetve megrázza a fejét, mielőtt kivenné a kezeimből a regényt. - Hidd csak el, Ophie, a szereplők megvárnak. De az élet nem mindig, éppen ezért, amíg csak lehet, élvezned kell annak minden pillanatát.

Egészen addig bele sem gondoltam, hogy mennyire igaza volt ebben anyának, amíg egy nap nem ő és apa, hanem a nagynéném várt engem az iskola előtt délután. Akkor is tudtam volna, hogy valami nagy baj történt, ha meg sem szólalt volna, a tekintetén keresztül ugyanis átszűrődött a fájdalom. Abban a pillanatban már tudtam, hogy az addigi életemnek egyszer s mindenkorra vége szakadt...

- Te mit keresel itt? - kérdezem Nero-tól, miközben a tekintetemmel Norát keresem a lakásban. Nem találom, valószínűleg nincs itthon, éppen ezért nem értem, hogy a fiú hogyan jutott be a bejárati ajtón, ahogyan azt sem, hogy miért fekszik éppen a nappali kanapéján.
- Látod, nem? - biccent a televízió felé, majd látva, hogy nem elégedek meg a magyarázatával, felhúzza magát a párnáig, a lábait pedig maga alá húzza. - A nagynénéd megengedte, hogy néha használjak ezt-azt a házában. Ma délután pedig amerikai focimeccs van, kihagyhatatlan. Ennyi az egész. Probléma?
A kérdésére szívem szerint azt felelném, hogy igen, baj, de ismerve Norát és az ő hatalmas szívét, inkább az eszemre hallgatok, nagy levegőt veszek és visszafogom magam, szokás szerint. - Nem, dehogyis. - hagyom rá, már vagy ezredjére.
Nero nem tűnik annak az elveszett és ezért rossz útra tévedt kisfiúnak, mint azt a nagynéném gondolja, de egyelőre nem szívesen venném el tőle az ártatlanság védelmét. Végül is, még nem csinált semmi rosszat. Vagy csak nem tudunk róla?

- Az ágyad sokkal kényelmesebb, mint a kanapé. - mosolyog le rám kajánul Nero, majd mielőtt megcsókolna, felriadok az álmomból. Vagy nevezzem inkább rémálomnak? Lehet találóbb lenne. Mert más magyarázatot nem is nagyon tudnék rá adni, hogy miért álmodok pont vele és pont... ilyet. Ahogyan arra sem, hogy mégis miért fut végig rajtam a jóleső remegés, ha felidézem magamban az illúzió utolsó másodperceit. Nincs mese, egyszerűen csak elment az eszem...

- Elmondod Opheliának?
Nora mély levegőt vesz, amíg átgondolja magában a dolgot, majd lemondóan megrázza a fejét. - Nem hiszem. Feleslegesnek tartom, hogy megtudja ki is a fiú igazából. Nincsenek olyan kapcsolatban, hogy érdemes lenne amiatt felkavarnom az állóvizet. Szinte egymásra sem néznek, ha találkoznak, pár szót, ha váltanak egymással. Egyszerűen nem látom értelmét, hogy megtudja...
- Talán igazad van. De tudod, Nora, egyszer úgyis minden kiderül majd. Csak reméljük, hogy addig nem változik meg köztük valami, ami majd a kárát látja ennek a titkolózásnak.
- Kétlem, hogy így lenne. Hidd el, ők ketten nem egy világba tartoznak. Ophie valószínűleg soha sem fog rájönni, hogy pont Nero volt az, aki miatt meghaltak a szülei...