Dr Susanne Myers

13 évvel ezelőtt

Az éjszaka közepén riadtam fel a telefonom csengőhangjára. Egy pillanatra azt sem tudtam, hogy hol vagyok, hány óra van – az első gondolatom az volt, hogy megint elaludtam, anya meg már itt volt értem, hogy hazavigyen Amytől. Ösztönösen nyújtottam karomat, majd pár másodperces kába keresgélés után ujjaimmal ráleltem a rezgő készülékre. Hunyorognom kellett a képernyőre, hogy bármit is ki tudjak venni, de aztán végül csak sikerült megnyomnom az elfogadás gombot, majd a fülemhez emeltem a mobilt.
- Susanne Myers-szel beszélek? – Egy ismeretlen hang csendült fel a másik oldalon, de annyira félálomban volt még, hogy nem igazán fogtam fel, vagy gondolkodtam el azon, hogy hajnali egy körül mégis ki ez az alak, aki engem keres. Az pedig, hogy tudta a nevem, csak még további aggodalomra adott volna okot, ha nem épp most ébredtem volna fel a legmélyebb álmomból.
- Igen, én vagyok az – válaszoltam álomittas hangon, miközben felültem az ágyban, és a szemeimet kezdtem dörzsölgetni.
- Sajnálom, hogy ilyen hírrel kell zaklatnom Önt az éjszaka közepén, de a szüleit súlyos sérülésekkel a központi kórházba kellett szállítani…
- Mi? Ez egészen biztosan csak egy tévedés! – Feltételezem, a doktor szavait hallva egyből elszállt minden álom a szememből, és a pulzusom az egekbe szökött. Egyszerűen nem lehetett az, hogy anyával és apával történt valami… Hiszen délután még jól voltak! Ők hoztak el Amyhez, sőt, még pár órája is beszéltem velük, mielőtt lefeküdtem volna aludni! Ez… ez hazugság. Nem, biztos egy félreértésről volt csak szó.
- Attól tartok, hogy nem az. Egy betörés történt a házukba, a betörőnek pedig fegyvere volt. Ha tud, szerintem be kellene jönnie. Az édesapja…
- Azonnal megyek! – A doktornak még végig se kellett mondani a mondatát, én már pattantam is fel az ágyból, nem törődve azzal, hogy kócos a hajam és pizsamában vagyok. Magamra kaptam egy pulcsit, és habár nem szerettem volna, de muszáj volt Amy szüleit felébresztenem, hogy elvigyenek a kórházba. Nem volt vesztegetni való időm.
Pár óra múlva már ott is voltam a kórházban, a műtő előtt kuporogtam egy széken, miközben könnyek záporoztak a szememből. A doki azt mondta, hogy anya túl fogja élni, ám apa… Tudtam, hogy az orvosok megtesznek majd mindent érte, de mi van akkor, ha ez nem lesz elég? Mi van akkor, ha apa nem fogja túlélni? Ha meghal? Én… én féltem. Nem akartam elveszíteni őt. Még nem. Hisz még azt sem látta, ahogy leérettségizem, még nem volt alkalma arra sem, hogy szúrós szemekkel méregesse az első barátomat, hogy állandóan ott legyen a sarkunkban, attól félve, hogy a pasim meg fog bántani. Még nem volt meg az első nagy veszekedésünk sem, amikor elegem lesz ebből a túlapáskodó viselkedésből, az apa-lánya tánc a szalagavatómon…
A kórházi folyosó teljesen üres volt, csak én voltam itt és a borús gondolataim, miközben fejemet mélyen a felhúzott térdeimbe temettem. Zokogás rázta a vállaimat, és hiába tudtam, hogy apa nem akarná, hogy sírjak, hisz ő azt szerette, amikor mosolyogtam, mégsem tudtam abbahagyni. Ekkor történt az, hogy egy gyenge érintést éreztem a vállamon. Sírástól vöröslő szemekkel néztem fel az idegen fiúra, aki nagyjából velem lehetett egykorú.
- Neked is egy szeretted van itt? – kérdezte szomorkásan, mire tőlem csak egy apró bólintásra telt. – Nekem is. Bánod, ha csatlakozok hozzád? – Megráztam a fejemet, mire ő halványan rám mosolygott, és leült mellém. Nem különösebben érdekelt az, hogy a fiú itt volt-e vagy sem, elvégre épp eléggé lefoglalt a saját bajom.
- Én Jeffrey vagyok, és te? – kérdezte, mire én csak rántottam egy aprót a vállamon, miközben ismét a térdeimet kezdtem el fixírozni.
- Suzie – válaszoltam neki végül rekedt hangon, ám továbbra se néztem rá újból. Nem akartam beszélni, úgy éreztem, ha egy másodpercre is abbahagyom az aggódást és sírást, akkor apa aztán tényleg nem fogja túlélni. És én annyira féltem! De Jeff… egészen reggelig ott volt velem, támogatott, holott neki is valakije a kórházban volt. Végig beszélt hozzám, nyugtatgatott, és ha ő nem lett volna ott akkor, sőt, utána is, akkor én biztosan nem éltem volna túl a gyászt.

Napjainkban

- Jeff? Itthon vagy? – kiáltottam a barátomnak, amint beléptem az ajtón. A lámpa égve volt a dolgozószobájában, és mintha kiabálást is hallottam volna, szóval sejtettem, hogy itt volt, de aztán ahogy beléptem a lakásunkba, minden olyan csendes volt. Gondoltam biztosan Jeff telefonált megint a könyvkiadóval, és vele kiabált. Valahogy azonban, egy megfoghatatlan oknál fogva aggodalom támadt fel bennem, ezért egyből a dolgozója felé vettem az irányt. Mostanában éjjel nappal be volt zárkózva ide, ezért persze, hogy aggódtam érte. Tudtam, hogy nehézségei voltak az írással mostanában, ezért nem is akartam zavarni őt, ezúttal azonban úgy gondoltam, lehet, szüksége lenne egy kis figyelemelterelésre.
- Jeff? – nyitottam be a dolgozójába, őt pedig meg is pillantottam az asztalanál ülve, miközben homlokráncolva a gondolataiba volt merülve. – Édesem, minden rendben? Hangokat hallottam, azt hittem, valami baj van. Mr Duncannel beszéltél? – léptem közelebb hozzá.
- Hm, mi? Ja nem, biztos Vincentet hallottad. Itt volt előbb, nem láttad elmenni?
- Nem, nem láttam. – Ezúttal én voltam az, aki összeráncolta a homlokát, miközben próbáltam felidézni az emlékeimet, hátha láttam vagy hallottam, ahogy a kisfiú elment. De egyszerűen semmi nem rémlett. Hm, fura.
- Akkor biztos elkerültétek egymást – felelte, mire én egyetértőn bólintottam egy aprót.
Biztosan erről lehetett szó.