Chun Hei Nam

Világ életemben két férfi nevelt engem, a nagybátyám, és a bátyám, akik mindig gondosan bezárták a dolgozószoba ajtaját, egészen a mai napig. Én meg ki is használom az alkalmat, hogy megtudjam mit rejtegetnek előlem. Vannak olyan kérdések, amiknél úgy csináltak mintha meg se hallották volna, ezek általában azok a kérdések, amikor a szüleim után érdeklődöm. Most remélhetőleg minden ki is derül, mert eddig mindig megkaptam, hogy mocskos északi…Legjobb tudomásom szerint én déli vagyok, nem is értem a többieket, mármint a családom másik két tagjának is olyan az akcentusa, mint az enyém, engem viszont sosem zavart. Óvatosan mászom fel az asztalra, onnan elérem azt a dobozt, ami titokzatosan hever a szekrény tetején, helyet is foglalok a székben, úgy szedem ki belőle a dolgokat. A torkomban dobog a szívem, ahogy meglátom a nekem írt levelet. Könnyeim függönyén át pillantok fel a léptek zajára, szeretnék kiabálni velük, viszont csak tátogni bírok, mint egy hal, akit kifogtak a vízből. Anya tudta, hogy meg fog halni, azt is, hogy még babaként se fog látni. Nem emlékszem, hogy kerültem a szobámba, csak arra, hogy ketten is aggodalmasan pislognak rám, amikor kinyitom a szemem. Tüntetőleg fordulok a fal felé, látni se bírom őket, morgok valamit az paplanba arra, hogy egész héten itthon maradnak ők is, és én is. Felőlem azt csinálnak, amit akarnak, úgysem megyek ki innen.

Sikerül kiegyeznem velük, hogy Londonba menjek tanulni jogot, legalább valamelyest értik miért akarok a legjobbtól tanulni. De foghatjuk egyébként a nagybátyámra Yeong Jin-re, ő vitt el annak idején Hágába, ahol élőben is láthattam, találkozhattam a példaképemmel. Eszem ágában se volt Szöülban egyetemre járni, nekem magától Eugene Kimtől kellett, akkor is, ha én lettem a legfiatalabb a csoportjában. Sőt a gyermeki rajongásom átváltott valami másba egy idő után. Nemcsak magába a jogba lettem szerelmes, de belé is.

Amit pedig el is csesztem, mert meg akartam mutatni Yeong Jin-nek, és a bátyámnak Hyun Shik-nek, hogy nekem van helyem a NIS-nél. Minden üvöltés, fenyegetőzés lepattant rólam. Tényleg csak akkor fogtam fel mit veszítettem, amikor a szakításunk után megláttam egyszer a kórházban. Sikerült ugyan elfognom egy brit maffiózót, a súlyosabbik fajtából, de elszámoltam magam, aztán már a kórházi ágyon ébredtem fel, a sógornőm figyelt rám, aztán az utána való napokon is. Egyedül a nagybátyám, és a bátyám felesége beszélt velem normálisan, a másik két említett úgy kezelt, mint egy idegent, sőt a testvérem nem is állt szóba velem, abból amúgy is csak üvöltés lett a vége.

Az általam kitalált két évi hírszerzésből kicsit kevesebb lett, amúgy is kispadra lettem ültetve miután majdnem meghaltam. A legutolsó kihallgatásom során sikerült megsérülni még így is, kötözött csuklóval mentem be az első büntetőjog órámra, ahol levert a hideg víz, aztán meg a forróság. Senki sem mondta, hogy Eugene is itt tanít, egyedül a testvéremről meg a nejéről tudtam. Bele lettem húzva a csőbe, ő is. Ennek a következménye pedig, egy fiú, és lánybaba lett, akik nem is olyan régen születtek meg. Hogy jó anyának tartom-e magam? Kicsit sem, mert a két évem miatt majdnem tönkrement az egész család, pocsék ember vagyok.