henderson; nolan

Mindig elfelejtek köszönetet mondani a családomnak és az otthon maradt barátaimnak, amiért támogattak az álmom eléréseben mióta kisgyerek voltam. Az első szó, amit kimondtam az a zene volt, semmi anya vagy apa de még a nagymamám sem jött a számra még jó pár hétig az első után, mert minden gondolatom a zene világa körül forgott. Apám zongoratanárként egyből leültetett a hangszerhez és fel nem állt mellőlem míg el nem játszottam tökéletesen, egyetlen hiba nélkül a boci-boci tarkát és ezért a mai napig hálás vagyok.
Ha anyám nem dalolt volna egész álló nap miközben a házimunkát végezte, ha nővérem nem akart volna minden áron hegedűművésszé válni és a bátyám nem erőltette volna a közös zenéléseket, akkor most én sem lennék itt. Nem lennék a Fehér pingvinek basszus gitárosa és majdhogynem a csapat apukája, nem éreznék kötődést a ritmusok és hangok világának irányába, mert nem lenne meg a tökéletes táptalaj erre. És borzasztó lenne egy olyan világban élnem, ahol nem tudom mi a különbség az alsó és a felső do között, ha nem zenélhetnék akkor boldogtalan lennék.
S hiába csinálom azt amit szeretek, hiába vagyok olyan emberekkel körülvéve akiket nagyjából kedvelek és valamilyen szinten elviselek hosszútávon; akikkel képes vagyok megosztani a fürdőszobámat meg minden hülye poénomat, ha valami hiányzik. Márpedig ez a valami egy olyan alapvető szükséglet, amivel világot lehet rengetni, dinasztiákat tönkretenni, mert ha nincs boldogság akkor jóformán semmi sincsen.
A zene az megnyugtat, segít ellazítani mikor már az alkoholnak nincs hatással a testemben lévő sejtekre, amikor már nincs az a cigimennyiség ami letudná nyugtatni a pattogó idegszálaimat s mégis akárhányszor menekülök a dalba van egy személy, aki egyből ki tud onnan zökkenteni. Nem kell megszólalnia ahhoz, hogy idegessé váljak, elég rápillantanom vagy éreznem az illatát, ami után ő maga is belibben a szobába a laza majd szét esek attitűdjével, amitől én a falra mászok. Komolytalan s mégis mindenki az ő nevét sikítja a legtöbb koncerten, tőle kérik a legtöbb aláírást és a csapat frontembereként hivatkoznak rá rengeteg lokális tévében pedig nincs így. Sylas minden csak nem a banda szíve és lelke.
A kontójára írom azt, hogy baromi jól énekel és eltudja kapni a közönség figyelmét, megtartja az egész koncert alatt és még fokozza is azt a különböző megszólalásaival, csak néha ezen viselkedése miatt inkább érzem úgy, hogy Sylas és a bandája vagyunk, mintsem az igazi Fehér Pingvinek amiknek anno indultunk. Anno, mikor csak a garázsunkban játszottunk majd az iskolai tehetségkutatón és így jártuk a különböző lehetőségeket egészen addig míg meg nem történt a nagy csillagleesés. Az összes szülinapi kívánságomat elpazaroltam arra, hogy mi befussunk és láss csodát.
Majdnem tíz évnyi kemény munka, rengeteg veszekedés és néhány ajtócsapkodás után a negyedik albumunkon dolgozunk Ausztrália egyik legszebb városában, a majdnem fővárosban, Sydneyben, miközben a menedzsmentünk szervezi már a világra szóló turnét Az már más kérdés, hogy már most rosszul vagyok a gondolattól, hogy össze leszek zárva huzamosabb ideig Sylassal és el kell viselnem minden rezdülését, egyszerűen nem bírom elfogadni a srácot, hogy ennyire nyíltan vállalja a másságát és nem érdekli senkinek a véleménye. Én is ilyen akarok lenni, mint Ő. Rendíthetetlen, érinthetetlen. Még mindig nem értem a viselkedését, miért nem képes találni magának egy alibi barátnőt, mint amilyet nekem is szerváltak azért, hogy mutathassam a világ felé, hogy igen, hetero vagyok és randizok. Párkapcsolatban élő 25 éves srác vagyok, aki megbízható és igazán szerethető. Vagy mégsem? És hogy mi az igazság? Magam sem tudom eldönteni.