Marta May Simons

Martát 2020-ban fogadták örökbe a szülei, alig három hónaposan.  Örökbefogadó szülei a New Yorki elithez tartoztak már akkor is, vagyonuk pedig az elmúlt években csak tovább gyarapodott. Barbara és Bertrand Simons első sorban ingatlanokban utaznak, de több sikeres befektetést is jegyezhetnek a nevük mellett. Marta nem az első gyerekük, van egy fiúk is, aki három évvel idősebb a lánynál és akit szintén adoptáltak. Neil Simons is az egyetem hallgatója. A testvérpár anyagiakban sosem szenvedett hiányt, de megsínylették a szülői figyelem hiányát az évek alatt.  Talán ennek is köszönhető szoros kötelékük, igazán jó testvérek, Neil mindig igyekszik vigyázni a kishúgára így személyes kudarcként élte meg a tanév elején történteket...

- Szia Marta, szabad ez a hely?- lehúztam a fülest a nyakamba, mert nem voltam benne biztos, hogy jól értettem, amit Simon mondott.
- Hogy mondod?- kérdeztem vissza bugyután.
- Leülhetek?- tette fel a kérdést, széles, megnyerő mosollyal. Nem is jutottam szóhoz, csak bólintottam egyet, vagy kettőt, de már nem is emlékszem tisztán.
- Szóval...* lestem fel rá lopva, a tökéletes arccsontjára, a napbarnított bőrére és azokra a meleg barna szemeire aztán beszélgetni kezdtünk. A busz békésen zötykölődött tovább a múzeumig, mire megérkeztünk ő már a kezemet fogta.

Tisztán emlékszem az első egy-két hétre és arra a felhőtlen boldogságra, amit éreztem. A pillangókra a gyomromban, arra, ahogy elszorult a lélegzetem minden alkalommal, amikor a nyakamhoz hajolt és a fülembe suttogta mennyire gyönyörű vagyok. Igazán jókat beszélgettünk, aznap este is...

- Anyádék tényleg Obamával vacsoráztak a hétvégén?
- Ebédeltek, de igen...- mosolyodtam el, hiszen Simon is ezt tette. Közben befejeztem a pakolást a tornaszertárban. Észre se vettem, hogy kettesben maradtunk, de egyáltalán nem bántam, amikor ő közelebb simult hozzám és heves csókváltásba kezdtünk.
- Csodálatos vagy.- suttogta kezei a pólóm alá csúsztak és marokra fogták a mellemet. Egy pillanatig haboztam, izzadt voltam és zilált nem akartam, hogy elfogja az undor, de ő megnyugtatott. Egy zsámollyal torlaszolta el az ajtót, majd levette a pólómat. Én pedig hagytam. Bármit hagytam volna neki. Ő elővette a telefonját.
- Ezt a szépséget meg kell örökíteni.- ellenkeztem, de megnyugtatott, hogy ez csupán kettőnknek szól. Azt mondta szeret. Én pedig hittem neki.

A képek másnap futótűzként terjedtek, aki nem egy kő alatt él, az mostanra már biztosan látta, vagy legalábbis hallott a megaláztatásomról.
Azóta a nap óta sok minden megváltozott. Én lettem az a lotyó, aki a szertárban kefélt és volt olyan hülye, hogy hagyta magát levideózni. Próbálok nem odafigyelni a sutyorgásra, nem tulajdonítani jelentőséget a megvető pillantásoknak, de már nehezemre esik felszegett fejjel végig sétálni a folyosón.