Madison Craig-Bennett

Fáradtan és legfőbbképp idegesen markolom a kocsim kormányát az anyósomék háza előtt és azon gondolkodok miként mondhatnám le a ma estét. Szeretnék írni egy üzenetet Seannak, hogy mégsem fog menni, nem jövök el az apja születésnapi grill-bulijára de nem teszem. Helyette mély lélegzetet veszek a hasamba, hogy minden rekeszizmot megtöltsek majd szépen fokozatosan, mintha szívószálon keresztül fújnám ki a levegőt szabadulok meg minden rosszérzéstől.
Csak három órát kell kibírnom. Se többet, se kevesebbet, mert utána hivatkozhatok a holnapi munkanapra, aminek keretein belül be kell mennem az egyetemre, hogy elbeszélgessek a hozzám forduló diákokkal. Mégsem igyekszem a bejutással, továbbra is a gondosan elkészített tölgyfaajtóra szegezem tekintetemet, ami hirtelen csapódik ki és jelenik meg hatalmas mosollyal arcán a férjem.
- Mads, mennyi ideig várjunk még rád? – tárja szét a karjait, arcán továbbra is mélyen húzódnak az izmom mosolyba amitől még jobban kiráz a hideg. Sután intek neki, majd leállítom a kocsit és kiszedve a gyújtásból a kulcsot zárom be a mentsváramat. A mellettem lévő ülésről még felszedem a táskámat meg az aprócska ajándéktasakot mielőtt a férjem oldalára érve köszönteném őt.
- Neked is szia, Sean. Mindenki megérkezett már? – gyors és enyhe csókot nyomok ajkaira hiába fonja karját a derekamra és húzna egy hosszabbra. Most nincs kedvem ennyire elmélyíteni a kapcsolatunkat, ahogy az elmúlt időben majdnem egyszer sem volt… de jelenleg nem a romokban lévő házasságomról szeretnék gondolkodni, mert a Craig családban bizony nincs olyan, hogy rosszul működő házasság.
- Szia, Mads. Igen, már csak te hiányzol a társaságból és indulhat a buli. Apa nagyon várta már az érkezésedet, valamit álmodott veled és azt akarja elmesélni. – kezét derekamon pihenteti, erőteljesebben rányomva pedig befelé instruál a ház folyósóin keresztül, hogy hamarosan az egész klánnal találjam szembe magam. Mindenki ugyanolyan vigyorgó ábrázattal integet, a gyerekek hozzám futnak és átölelik a lábamat; levegőt is alig bírok venni a hirtelen jött figyelemtől, de nincs időm megfulladni, egymásnak átadva a stafétát jönnek és ölelnek, puszilnak a rokonok.
- Olyan jó mindenkit látni! Merre találom a tizennyolcévesünket? – erőltetek magamra barátságosabb ábrázatot, s kérdésemre sokan nevetnek fel majd mutatnak az ünnepelt irányába. Gyengéden vakarom le Sean húgának a fiát a lábamról, az aprócska Zach még csak 5 éves múlott és valamiért rám van akadva, de amint sikerült orvosolni máris letámadom Davet.
- Madison! Azt hittem nem jössz el, Sean mondta, hogy sokáig kell dolgoznod. – csattan ki ő is örömében majd magához szorít, abba a kényelmetlen ölelésbe amit szeretnél minél hamarabb megszakítani de a másik fél az nem hagyja, beléd kapaszkodik és csak akkor ereszt mikor neki elég.
- Viccelsz? A kedvenc apósom születésnapjára ne jönnék el? Hoztam neked egy kis apróságot. – adok még egy puszit a hozzám közelebb lévő arcára, a meglepetés említésére máris enged szorításán, ellép, hogy elvegye tőlem az ajándékzacskót. Szemei gyermeki kíváncsiságtól csillognak, mintha a lélegzetét is visszatartaná úgy bontja ki a gondosan becsomagolt ajándékot, amit még Seannal választottunk ki. Időközben a férjem, az emlegetett is megérkezik, karját átveti a vállamon és a kihalófélben lévő pillangók a hasamban csak fél szárnyukkal kavarják fel a port. Hol laposodott el ennyire a házasságunk?
- Óh… köszönöm, nagyon kedves tőletek! – csalódottság. Mély megbántottság jelenik meg arcán és meg sem nézi közelebbről az antik órát, amit hónapokon keresztül vadásztunk neki az interneten, mert évekkel ezelőtt ezt hordta és imádta.
- Van valami baj Dave? Nem tetszik? Visszavihetem…
- Nem, mármint tetszik. Nagyon kedvesek vagytok gyerekek, de azt hittem mást kapok… valami olyat, amihez pocaknövekedés is társul. – sóhajt és én is, segítségkérően nézek a mellettem álló férfira, hogy mondjon már valamit, de a következő lépésére én is meglepődök; kezét hasamra csúsztatja, ahol a magzatnak, a közös gyerekünknek kell majd növekednie úgy száz év múlva majd belekezd.
- Majd jövőre apa, oké? Addigra itt fog rugdosni az ifjabb Dave.
- Miért vártok ennyit? Már három éve házasok vagytok.
- Rengeteg tervünk van, Dave. Sean nemsokára megkapja azt a fontos utazós projektjét és én is jól megvagyok az egyetemen. Nem sietünk.
- Elszalad feletettek az idő.
- Majd én eldöntöm mikor szeretnék gyereket. Oké?
- Mads… apa nem úgy gondolta, tényleg jó lenne már egy közös gyerek. Gimi óta ismerjük egymást, miért nem akarsz?
- Nem erről van szó… - ingerülten túrok bele a hajamba, majd a belső hangom hatására fordulok sarkon és hagyom ott őket. Most mondjam azt, hogy süllyedő hajóba újabb utasokat felvenni esztelen dolog? Mert a mi hajónkon jéghegy méretű repedés keletkezett.