eRic August Rochelle

Először a tengerparton történt meg, a türkizre festett kis viskóban, amit apa bérelt magának; imádott szörfdeszkája a falra erősítve, mellette a ruhái, egy kis hűtő a kedvenc világos sörének és kanapé, amin végignyúlva kipihenhette a hullámokat. Egy napja halott. A gyász egy más elmeállapot, sötét szakadékba löki az embert és bármit megtennél a túlélésért.
Részegen terülök el az ágyon, Fallon ölében a fejem és üresen meredek a plafonra. Elmentek, a tornak vége, anyát ágyba dugtuk és megvártuk, míg álomba zokogja magát. Fekete ruhája és fekete ingem egybeolvad, a vendégek távozása után magamba döntött brandy kisöpörte a gondolatokat a fejemből és elveszetten nézek a húgomra. Mintha tükörbe néznék, mar minket a kétségbeesés. Egyedül maradtunk.
Igazságtalan a felnőttkor határán elveszíteni a férfi képet az életedből és a családfő szerepére kényszerülni, de nincs választási lehetőség; anya képtelen összekapni magát, magunkat és kétségbeejtő, ahogyan én furikázom a pszichológushoz, majd haza. Fárasztó és szomorú; elhasalok az ágyamon, jobbom ujjai lustán kutatnak az éjjeliszekrényem fiókja után, nemtörődömül túrják szét a gyógyszeres dobozért. Egy pirulát előcsalogatok mutatóujjammal, arcom elé tartom és simogatom, aztán nyílik az ajtó. Fallon. Nagyot nyelek.
Csókok. Csókokba menekülök, érintésekbe, amiktől a pulzusom kiveri a biztosítékot, elfogy a levegőm és ahogyan a bőrömbe mar, érzem, hogy élek. Nem csak támasz vagyok, váll, amin sírhatnak, bábu, aki intézkedik az anyja helyett és apa helyetti apa. Érzek.
Romlott, pedig nem hagytuk kint a melegen és még bőven elég friss, mégis megfertőzte a gyomromat és a csészébe kapaszkodva próbálom kiadni magamból. Remeg a lábam, mindenem viszket és undorodom.
Olyan, mint a Xanax. Megnyugtat, mindig kéznél van és nem kellene használnom, mégis megteszem, újra és újra menekülök vissza hozzá és minden alkalommal kifacsarodik a szívem utána. Csalódok magamban és nem rá haragszok, nem akarom őt okolni, mégis megteszem. Csalódott vagyok és dühös, amiért nem húzza be a kéziféket a szakadék előtt, hanem tapsikolva bíztat nagyobb sebességre az anyósról.
Család. Anya, Fallon és én, nem pedig anya, Fedderson, Fallon, az új mostohatestvérünk, meg én. El kellett jönnie a pillanatnak, nem maradhatott élete végéig özvegy, de házasodni már túl sok a gyomromnak, apa gyűrűjét egy másikéra cserélni árulás. Nem elhagyta, nem megcsalta, meghalt. Fallon csodálatosan fest és végig mellettem van, miközben én felelőtlenül nyakalom, ami az utamba kerül és szeretnék robbanni, de befogja a szám. Maeve helyettünk is kifakad.
Hazudok a családi béke kedvéért és mosolyogva rázok kezet Feddersonnal, valahányszor találkozunk. Anyának jót tett; önállóan intézi az életét, kozmetikushoz jár és fodrászhoz, egyetlen hajtincs sem árulkodik arról, mennyire elhanyagolta magát apa halála után. Fedderson beavat a cég ügyeibe és kikéri a véleményemet, egyenlőnek kezel, amiért cserébe eltemetem a gyűlöletemet. Mélyen valahol gyűlölöm, olyan pozíciót próbál befoglalni, amihez nincs joga.
Egyszer megeshet, kettőször hiba, harmadszorra már nem lehet a szőnyeg alá söpörni a tényeket, mi mégis megtesszük. Gyerekkorunkban, ha eltörtünk a vázát, mindig én tartottam a lapátot és Fallon sepregette bele a széttört szilánkokat, de a mi szilánkjainkat ki söpri majd fel?
Lehetetlen komolyan venni Maevet, az örökké üres tekintet és bugyuta mosoly, amikor a felhők felé szívta magát, ellehetetleníti, főleg, ha még meg is szólal. Ennek ellenére magamra, magunkra ismerek benne és végighallgatom értelmetlen szájtépését, még tartom is a telefonját, hogy megfelelő szögből vegye fel a legújabb tiktokját.
Lóbálom a kezünket, a naplemente narancssárgává festi a puha homokot, lábunk minden lépésnél finoman süpped bele. Szabad kezünkben a cipőnk, az óceán felől fújó szél hajunkba kap, megtölti orrunkat az illattal, amit apa annyira nagyon szeretett. Lassan, de biztosan közeledünk apa halálának tizedik évfordulójához, vár minket a kisház.
Egyáltalán nincs minden rendben Fallonnal; ideges, kapkod és kerüli a pillantásomat, de ez még csak a jéghegy csúcsa. A komoly baj onnan kezdődik, hogy tudom, hogy a szemembe hazudik. Nekünk nincsenek titkaink egymás előtt.