Asher Morgan

Halk sóhajtással ébredek fel, bár a szemeimet még nem nyitom ki. Érzem, hogy a fejem majd szétrobban, így reflexesen eresztem el a mellettem fekvőt és nyomom a tenyeremet a halántékomnak. Újabb sóhaj, majd visszateszem a kezemet a másik vállára és magamba szívom az illatát. Csukott szemmel is felszaladnak a szemöldökeim, mikor ráeszmélek, hogy ez egy teljesen más parfüm, mint amelyet megszokhattam. A szemeimnek szüksége van pár pillanatra, míg alkalmazkodik a fényviszonyokhoz, az ismeretlen hajszínének árnyalata azonban egyből rádöbbent arra, hogy nagyon nem ott vagyok, ahol lennem kellene. Egy ütemet is kihagy a szívem, mikor ez a gondolat feldolgozásra kerül a fejemben, és egy hosszabb sóhajjal óvatosan hátrébb húzódok a szőkeségtől.
Halkan, sietve nyúlok a boxeremért, nadrágomért, majd a többi ruhadarabomért, és mielőtt az ajtón kilépnék, még visszapillantok a lányra. Pár pillanatra megfordul a fejemben, hogy visszabújjak az ágyba és ne foglalkozzak a kételyeimmel, de a lelkiismeretem felülkerekedik rajtam.

Keresek egy közeli buszmegállót, ami által eljuthatok a lakásomba. A hazavezető úton egyre több és több emlékfoszlány kezd el visszatérni az estét illetően. Rosszul érzem magam, viszont nem a másnaposság az oka, hanem a gondolat, hogy legszívesebben visszamásznék abba az ágyba, ahol reggel ébredtem. Hányingerem volt magamtól.

A lakásomba érve kerestem valami fájdalomcsillapítót, majd előkészültem az estére. Összepakoltam a munkaruhámat egy táskába, és ledőltem a kanapéra, hátha tudok rendesen is pihenni az éjszakai műszak előtt. Azonban nem láttam rá túl sok esélyt, tekintve hogy a buszozás közben állandóan a barátnőmön és azon az ismeretlen szőkeségen kattogott az agyam, mégpedig hogy az előbbinek ezt mégis miként fogom előadni – ha egyáltalán előadom. Viszont legnagyobb meglepetésemre egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy bő 5 órával később megébredtem, szinte arra sem emlékezve, hogy a kanapéra fekvést követően járt-e valami a fejemben. Az álmomra viszont már annál inkább emlékeztem és tudom, hogy ezért a Pokolra fogok kerülni, de emiatt legszívesebben visszaültem volna a buszra, amely hazahozott. Azonban ahhoz már túl késő volt, és várt a munka is.

Három munkával rendelkezem. Biztonsági őrként dolgozom különböző helyeken, önvédelmet oktatok az egyik edzőteremben, mindemellett pedig főállásban mentősként keresem a kenyeremet. A biztonsági szolgálathoz csak pár hónapja jelentkeztem, hogy még jobban le tudjam kötni magamat, ha már a párkapcsolatom ennyire göröngyös. Egy egyszerűen kezdődő családi vita valahogy sokkal vérmesebbé fajult a kelleténél, ez pedig a párommal való életünkre is rányomta a bélyegét. A szülei konkrétan kiátkoztak a házukból, én pedig csak tettem alájuk a lovat, hogy ők pedig majd az unokájuk közelébe nem fognak kerülni, arra mérget vehetnek. Tény és való, hogy lehettem volna én a felnőtt a szülőkkel szemben, de nem gondoltam volna, hogy emiatt ennyire el fogunk távolodni egymástól a barátnőmmel. Úgy véltem, hogy van olyan erős a kapcsolatunk, hogy egy ilyet túléljen. Végül is túlélte, csak megtépázva. Először azzal kezdődött, hogy nem akart már velem ágyba bújni. Ezt követte az, hogy állandóan vitatkozott velem minden apró, jelentéktelen dolgon - egyszer az adott időjárást is rám kente. A végső döfés valahol ott ért, mikor valamilyen mondvacsinált indokból kiköltözött a lakásunkból, vissza a szüleihez.

Ettől függetlenül sokszor találkoztunk, ő valószínűleg már csak megszokásból is hozzám tért haza a munka után, de mindig túl fáradt volt ahhoz, hogy leüljünk beszélgetni, vagy együtt vacsorázzunk, vagy fürödjünk vagy bármi, ami magába foglalja a gyengédséget. Nem akartam őt elveszíteni, hisz még mindig teljes szívemből szeretem, de egyre jobban nőtt bennem a frusztráció az egész helyzet miatt.
Most azonban kétfelé szakadt a világom. Az egyik részem továbbra is harcolni akar a hároméves kapcsolatért, a másik részem viszont legszívesebben visszakúszna annak az ismeretlennek az ágyába. Viszont mivel Sydney hatalmas egy város és lehet soha többet nem találkozom azzal a lánnyal, inkább az előbbire fókuszálok, hisz az sokkal kézzelfoghatóbb. Hogy ez a jó döntés, tekintve mennyi szenvedéssel és kínnal jár a tulajdon párkapcsolatom? Az a gond, hogy én magam sem tudom. De reménykedem benne, hogy megéri küzdeni érte.