Ariel Beaden

Azt hiszem hosszú ideig mesélhetnék arról, hogy milyen is a jellemem, de van egy olyan bökkenő, hogy nem akarok. Nem igazán szeretek magamról mesélni. Teljesen átlagos nő vagyok, huszonnégy éves, magas, normál testalkatú, és persze Svéd gyökereimet tekintve hófehér bőr és szőke haj.
Az arcom olyan, mintha folyton unnám az életet, vagy éppen félvállról és flegmán venném a világot, pedig nem. Egyszerűen csak ilyen a nézésem, és nem, nem haragszom rád.

Ami a belsőmet illeti, tudod, rohadtul nehéz négy (ismétlem, NÉGY), fiútestvér mellett felnőni. Túl sok mindent szoktam el tőlük, ezért soha nem is voltam az a nagyon lányos lány. Próbálkoztam, tényleg, egy ideig igazán nyomon akartam követni az aktuális divat trendeket, még smink cuccokat is vettem, de valahogy mindig olyan gyorsan változott a trend, hogy egy idő után már nem tudtam követni.

A kedvenc színem a rózsaarany, és a babakék, a kedvenc műfajom a romantikus és a horror, nem eszem húst, mert hé, az állatok is érző lények, illetve évek óta reménytelenül szerelmes vagyok valakibe, akibe amúgy nem lehetnék.

Ennyi. Ennyi a személyiségem. Ez vagyok én.

Ashton Wilson:

Piros szandál volt rajtam, amikor először megláttalak. Piros szandál, fehér, fodros tetejű zoknival, és farmer ruhával. Nyolc éves voltam, te meg kilenc, azt hiszem. Volt egy bandád, úgy hívtátok magatokat, hogy a Fasírt csapat. A mai napig nem tudom, hogy miért ezt a nevet választottátok, de akkoriban iszonyatosan menőnek tűntetek, a bringáitokkal, és azzal, hogy a mondataitokba beleépítettétek a “hülye” szócskát. Ti voltatok gyerekkorom legmenőbb bandája, ha nem vesszük figyelembe az O-Zone-t.
És istenem annyira szerelmes voltam beléd. Mindig ott játszottam, ahol ti. Mindig próbáltam felkelteni a figyelmedet. Aztán az egyik nap észre vettél. Odajöttél hozzám, és adtál nekem egy kavicsot, amit az egyik távoli tengerparton gyűjtöttél az egyik nyaralásotok alkalmával. Azt mondtad azért kapom, mert szép vagyok.
Másnap összeverve jöttél iskolába. Soha többé nem szóltál hozzám, és még csak azt sem tudom, hogy mi történt.


Nicholas Gordon:

Tizennégy voltam, akkor éltem életem legrosszabb időszakát, amit az, hogy négy báty mellett nőttem fel, úgy, hogy anyánk tragikus halála után apa egyedül nevelt minket, csak még inkább megnehezített. Változókor, folyamatos pattanásosodás, a testem feltérképezése. Ez mind rám várt, és akkor megláttalak téged. Az apád katona volt, ezért folyamatosan költöztetek. Te voltál az új gyerek az osztályban, Angolként pedig igazán feltűnő jelenség lettél a svédek között.
Beszélgetni kezdtünk, kedves voltam veled, te pedig elhívtál a téli bálra. Apa el is engedett. Csodaszép esténk volt, és azt sem mondhatom, hogy nem volt tele forró romantikával. Azt hittem, hogy együtt vagyunk. Úgy bátnál velem, még vacsorára is meghívtál, hogy megismerjem a szüleidet, aztán mikor már egy hónapja együtt voltunk, egyszerűen csak eltűntél az életemből. Hetek múlva láttam, hogy a várost nem hagytad el, csak az iskolát. És engem.


Alex Devine:

A gimis szerelmek gyakran örökké tartanak, igaz? Talán te is ezt hitted. Én nem. Én már nem akartam belemenni egy újabb románcba, aminek valószínűleg ismét az lesz a vége, hogy eltűnsz, vagy nem veszel rólam tudomást. De annyira jóképű voltál. Magas, szőke, kék szemű. Én pedig annyira elveszett ebben az új világban, (A családunk Franciaországba költözött) és csak arra vágytam, hogy befogadjanak. És te mindent megtettél annak érdekében, hogy én magam mellé fogadjalak. És sikerült is elérned, amit akartál. Tudod különös, de egész sokáig együtt voltunk. A gimi utolsó két évét töltöttük el egy párként, és azt hiszem te már tervezted a lánykérést. Legalábbis a közös barátaink mind ezt mondták. Mi lettünk volna a tökéletes pár, akik a gimi óta együtt vannak, és három szép gyereket nevelnek. Aztán a semmiből, egyik napról a másikra közölted, hogy beállsz a seregbe, és elmész valamelyik Isztánba.

Montgomery ‘Monty’ Beaden;

A bátyám vagy. A legkedvesebb mind közül, bár az egyetlen, aki nem a vértestvérem. Mindig testvérként tekintettem rád. Mond, Montogomery, te rám miért nem?