Elena Jaiden Beckett

Új város, új élet, új iskola. Azt gondolta anyám és persze én is, hogy ez talán majd segíteni fog rajtam. Hogy itt nem fognak levegőnek nézni az emberek, a társaim. De nem így lett. Az egyetemen is csak a "Különc csajnak" tartanak. Megnéznek és rólam suttognak, azt hiszik nem hallom, amit mondanak. De hát van két fülem és elég jó a hallásom is.
Valahogy nem találom a közös hangot az emberekkel. Pedig próbálkozom eléggé, de nem megy. Én mindig csak az a furcsa lány maradok, aki retteg a sötétben, zavarba jön és sokszor elszalad ha hozzászól egy srác, a lányokkal sem találom különösebben a hangot. Az a lány vagyok, aki inkább magával barátkozik és hangosan elmondja gondolatait saját magának, ami úgy tűnik, mintha magában beszélne, ezért zizisnek gondolják. Pedig nem vagyok az, csak így könnyebben megjegyzem a dolgokat, minthogy leírjam. Főleg ha valami nagyon fontos.
Épp az iskola folyosóján megyek a következő órámra, mellkasomhoz szorítva könyvemet és füzetemet. Fejemet lehajtom, gondolataim teljesen máshol járnak épp. Szorosan a falhoz húzódva megyek, valamiért úgy érzem, hogy ez biztonságot ad. Hallom a mellettem elhaladó csapat cipőjének hangját, de fel sem nézek rájuk.  
- Hééé te!!!! - torpanok meg kissé az éles hangra. Hozzám szóltak? Félszegen emelem fel tekintetemet az engem megszólítóra. - Nem hallod hozzád beszéltem. - teszi hozzá arrogánsan a srác.
- Őőőő.....- motyogom halkan s közben néha ráemelem égszínkék tekintetemet.
- Na mi az nem tudsz beszélni. - mondja és a többiekkel együtt nevetni kezdenek. Egy árva hang sem jön ki a torkomon csak még jobban szorítani kezdem a kezemben levő könyveket. - Tán néma vagy. - folytatja tovább a srác, miközben körbeállnak, hogy még el se tudjak menni. Hirtelen kétségbeesettnek érzem magam és reszketni kezdenek az ujjaim és a lábam. Mindig ez van, ha hasonló helyzetbe kerülök. Ők pedig csak még jobban nevetni kezdenek.
- Na kislány mondj már valamit. Kivágták a nyelved.    
- Nee...ee...em. - ejtem ki végre ajkaimon. Jobban szeretem ha levegőnek néznek és nem foglalkoznak velem. Minél hamarabb ki kéne szabadulnom ebből a helyzetből, mielőtt még jobban úrrá lesz rajtam a kétségbeesésé.
- Né tud beszélni. - mondja a többieknek gúnyosan és közben csak még hangosabban nevetnek. Egyre rosszabb ez a helyzet és nem tudok menekülni belőle. Mire már feladnám a reményt a menekülésre és zokognék egy segítőkész hangra leszek figyelmes.
- Hé hagyjátok békén! - ők pedig mind a hang irányába fordulnak, nekem pedig lehetőségem akad azonnal elfutni,a mit meg is teszek anélkül, hogy egy pillantást is vessek a fiúra, aki megmentett. Csak szaladok egyre gyorsabban, míg úgy nem érzem biztonságos helyre kerültem.
Vajon megtalálom valaha a helyemet ezen az egyetemen? Tudok majd barátokat szerezni?