Khaine al'Thannis

A nevem Khaine, és Festő vagyok.
Egy végtelennek tűnő tengerbe süppedek bokáig, s érzem, ahogy a vízfodrok lágyan ringatnak, mégsem ingok meg egy pillanatra sem. Amerre csak elnézek, hullámok fodrozzák be a vizet, szárazföldnek pedig nyoma sincs. Az alkony enyhe pírral festi meg a horizontot, hang viszont nincs. Csend honol. Se madarak, se a víz dallama, még a saját lélegzetemet se hallom. Ez a vihar előtti békés csend, tudom jól, hiszen mindig így kezdődik. A lelkemnek meg kell találnia a béke szigetét, hogy onnan süllyedjen egyre mélyebbre s mélyebbre... S ahogy eme kósza gondolat átfut elmémen, a bokámat szorító érzés egyre erősebbé válik, s mikor egy hatalmas, baljóslatú hullám közeledik felém, mely testrészeket hordoz magában, váratlanul kezek ragadják meg a lábam, s mielőtt nagy levegőt vehetnék, lehúznak a mélybe. A tér pedig megint mintha eltűnne. Csak lebegek levegőtlenül. Már nem látom a felszínt, nem látok semmit sem, csupán önmagamat. A fojtogató érzéstől mozdulni is alig bírok, s ha ez a nyomasztó kép nem lenne elég, kimondhatatlan fájdalom hasít a lábamba. Próbálnék ordítani, de nem jön ki hang a számon. S ahogy letekintek, őrült kétségbeeséssel próbálok kapálózni, ordítani, hiszen egy darabka hiányzik a húsomból. Ez pedig pillanatokon belül újra megismétlődik, s mire egyáltalán újra észhez térek, már temérdek véres cafat úszkál körülöttem. A kezeimet az arcom elé emelem, hogy maradnak egyáltalán egyben a csontjaim hús, izmok, inak nélkül? A testem már csak csontok alkotják, s nem érzek semmit. Először az ujjaim úsznak el, majd a lábaim, végül látom, ahogy a koponyám is tovaúszik a messzi, sötét vizekbe. A félhomály erősödik, mígnem minden feketeségbe borul.
A szemeim kipattannak. Zihálva ülök fel meztelenül, s kell több perc, mire megszokom az ablakon beszökő napsugarakat. Eleinte kettőt látok mindenből, aztán végül kitisztul a kép. Minden csupa vér és festék, de ahogy a festőállványra pillantok, halovány mosoly úszik arcomra. A Mű elkészült.
Ez pedig számomra sokkal többet jelent, mint pár precíz vonal a vásznon, melyek egy csodás képet alkotnak. A lelkem sötét bugyrainak lenyomata, egy olyan világ kicsiny részlete, melynek soha nem szabadna megmutatkoznia, mégis, amiket innen merítek, azok a legcsodásabb műveim. Ezt az állapotot viszont nem lehet elérni holmi egyszerű meditációval vagy éppen alkohollal. Nem, ahhoz sokkal több kell, hogy feltárjam a mélyen rejtőző kis világot. Ám kezdjük is az elejéről.
A Nílus völgyében láttam meg a napvilágot, ott, ahol a gyökerek oly' távolra nyúlnak el, hogy még szinte a levegőben is lehet érezni az ősök hagyatékát. Az emberek vagy felének a célja, hogy eljusson ide egyszer életében, s nekem megadatott az a kegy, hogy ide születhettem. Sokszor visszavágyom a homokkal borított levegőbe, s egy-egy hűvös napon mindig eszembe jut a forró kairói tavasz, melynek során sokan összegyűltünk az Arab-sivatag komor hegyláncain, s áldottuk a Napot. Minden esztendőben honvággyal gondolok vissza; micsoda évek voltak azok! Gyermekként sosem gondoltam volna, hogy egyszer majd kijutok az országból, de az iskola elvégzése után valami különös sugallat mégis másfelé vezetett.
A művészetekhez köthető érzékenységem már gyermekként megmutatkozott, hiszen mikor még csak alig ébredtem öntudatra, már különös színkombinációkat festettem a kőtáblákra. Volt egy különös mélységük már csak az ötvözeteknek, s ahogy cseperedtem fel, s egyre többet tanultam arról, hogyan fejezzem ki magam a festék és vonalak segítségével, még inkább csak elmélyült az egész. A kezdetektől fogva erre szakosodó iskolákat jártam meg, s bár a szüleim s a hatalmas rokonság nagy reményeket fűzött hozzám, hogy majd híres festő leszek, kinek képei ott díszelegnek a nappalikban, nem így történt. Amit képviselek, hogy is fogalmazzak... Eléggé megosztó. Az esetek többségében az elmémben rejlő sötét világ kicsiny mozzanatait öntöm a vászonra. Ez pedig már tizenévesen megmutatta magát, hiszen miközben diáktársaim csendéletet, békés erdőt, vagy éppen állatot festettek, én az abszurd s groteszk agyszüleményeimet hoztam le e világba. Hiába voltam nagyon tehetséges, a tanáraim s a családom egyaránt látott bennem valami nyugtalanító sötétséget, mely egyre inkább csak kibontakozott, ahogy teltek s múltak az évek.
Hamar megismerkedtem a hallucinogén szerekkel, melyek segítségével még mélyebbre tudtam leásni magamban. Olyannyira mélyre, hogy ezek a tudatmódosító szerek eddig nem ismert vágyakat és ösztönöket ébresztettek fel...
Viharos, fülledt, őszi nap volt. Épp a palettámat tisztítottam, mikor csengettek. Shaleema volt az, a lány, akit a nyughatatlan napjaimon még mindig hallok. Hallom halk suttogását, ahogy beteríti a szoba minden szegletét, s látom szürke alakját, amint próbál megkísérteni. Ártatlansága még most is szinte húsomig hatol, ám akkor, azon az estén a félénk naivságból fakadó természetes szépsége megölte Őt. Felébresztette bennem azt a valamit, amit próbálok elnyomni ép ésszel, mégis a tudatalattim egyre csak utána sóvárog. A Szépséget keresem. S a Szépség bizony... Nem él ott minden nőben és férfiben. Shaleema gyönyörű volt. Az ártatlanság tökéletes megtestesítője, ki csupán egy portrét szeretett volna önmagáról, hogy azt tovább ajándékozhassa egy szervezetnek. Félénk volt, naiv, szégyenlős, mégis heves tűz tombolt benne, melyet nem tudott, hogy szabadítson fel. Én segítettem neki... Szinte egész testében remegett, mikor lassan kezdtem kioldani a csadorból szőtt rabláncait. A szerek közben mozgolódtak bennem, így a szenvedélyemnek egy árnyoldala bújt elő az éjjel során. A vad és fülledt órákat pedig a komor, halállal átszőtt reggel követte...
A beteges élvezetektől fűtött kéjes sóhajok után nem maradt más, csak a síri csend. A csend, Én, s egy holttest. Mikor kinyitottam a szemeim, emberi énem először rettentően megijedt, ám ahogy tudatosultak bennem a dolgok, úgy egyre jobban megnyugodtam. Talán túlságosan is. Kielégülten pillantottam a vászonra, s bár nem emlékeztem arra, hogy festettem az éjjel során, mégis egy vérből s festékből álló Mű tekintett vissza rám. Annyira... Tökéletes volt! Annyira... Élő volt! Mintha Shaleema lelke a vászonba szökött volna, a vászonba, mely egy új kaput nyitott meg előttem, s innentől pedig egy új irányzat bontakozott ki a művészetemben. Régebben nem festettem sok portrét, nem igazán éreztem magaménak, de miután ez a lány a szenvedélyem áldozata lett, teljesen máshogy láttam a dolgokat. Vágytam arra, hogy papírra öntsem a szépséget, hogy megörökítsem, hogy halhatatlanná tegyem...
Az iskolai évek után nem a börtön várt rám, hanem egy hatalmas világ némi rákészülési idővel. Shaleemát nem kereste senki eleinte. Nem volt családja, rokona, barátai is alig, s egyedül élt egy öreg kis házikóban a város határán. Eltűntnek nyilvánították, de túl sok erőfeszítést nem tettek a keresésének érdekében. Nálunk ez már csak így ment... Ezeket a tényeket pedig már azelőtt tudtam róla, mielőtt vadul megfosztottam őt ártatlanságától. Talán valami sugallat ösztönzött arra, hogy válasszam ki Őt, hogy a vérével pecsételjem meg mindazt a sötétséget, aminek átadtam magam. S tény, hogy bevált... Innentől kezdve egyre többet festettem, s egy kis kényszerszünet után a világ minden szegletét bejártam, a karrierem pedig egyre ívelt felfelé. Valóban híresebb festő lettem, de ez inkább bizonyos körökre korlátozódott le. Jelenleg könnyedén megélek a szenvedélyemből, bár ennek egyik alapjai a gyönyörű nők és férfiak. Mily' meglepő, hogy egy ember vonásai mennyire megváltoznak, mikor kielégülten, élvezetektől zihálva, minden korlátot átlépve pillant vissza rám alant, csillogó íriszekkel. Úgy tartom, hogy egy ember akkor a leggyönyörűbb, ha boldog. S még ha ez akár a pillanatnyi örömöt is jelenti, számomra már ez is tökéletes. Egy valami aggaszt csupán. Sydney nem Kairó... Ha itt bújik elő rejtekéből az a Fenevad, aki újabb véráldozatot követel, már nem olyan biztos, hogy megúszom. S mégis... Lelkem titkon talán pontosan erre vágyik...

A nevem Khaine, és Őrült vagyok.
Nem, e jelzőt nem önszántamból aggattam magamra, hivatalos papírom van róla, hogy a koponyám ürege nem teljesen ép. Egy festő talán akkor sikeres igazán, ha egy kissé őrült is, nem igaz? Enélkül a cseppnyi plusz nélkül talán nem tartanék ott, ahol most tartok, ám mint minden, ez sem egyik pillanatról a másikra hatalmasodott el rajtam. Képzeld el azokat a bizonyos komor, forró hegyláncokat, s képzelj egy hatéves, védtelen gyermeket, ki messze kóborolt a családjától Napimádatkor, s akit be akartak kebelezni a sziklák, magukba akartak olvasztani, mint valami áldozati bárányt, kinek ártatlan lelke tovább éltetheti a fülledt kavicsokat. Emlékszek a hasadék minden kis szegletére, tisztán látom magam előtt az apró vércsíkot egy kövön, amin a fejem koppant, hallom az éj kísérteties visszhangjait, látom odafent a Hold sápadt tükrét, s érzem a húsomig beszökő félelmet, mely ha lehetséges lett volna, teljesen biztosan felemésztett volna. Fogalmam sincs, hogyan bírtam abban a hőségben étlen s szomjam három napig. Három kegyetlen napig... Emlékszek, mennyire fájt a fejem, amit zuhanáskor sikeresen bevertem, emlékszek, mennyire szédültem, s emlékszek, hogy valamit mindig hallottam esténként. Sötétségbe vesző suttogásokat, melyek eleinte jégtömbbé dermesztettek. Minden porcikám reszketett a félelemtől, s szinte éreztem, hogy a Halál ennél közelebb nem is járhatna, s órák, percek, akár másodpercek kérdése, s magával ragad. Ám a Halál nem jött. A hang azonban egyre csak suttogott. Egy idő után már nem féltem tőle. Figyeltem. Hallgattam. Aztán már azon kaptam magam, hogy görcsösen próbáltam a suttogásokba kapaszkodni, kényszeredetten értelmes szavakat hallottam ki belőlük, s egy idő után már nem a sziklák mélyéről hallottam, nem odafentről a peremről, hanem sokkal, de sokkal közelebbről... Hatévesen, ott, abban a szakadékban valami megérintett, s apró koponyám hasadékán keresztül beszökött az elmémbe.
Eleinte pszichológushoz járattak, s bár elismerték, hogy a fejsérülésem eléggé súlyos volt, s nem értik, hogy maradtam így életben, mégsem vették túlságosan komolyan az egészet. "Isteni csoda", mondták ők. "Még mindig hallom a suttogást", mondtam én. Egykori otthonom nem bővelkedett kiemelkedő orvosokkal - a város pereme már csak ilyen -, s mindkét pszichológus azt felelte a szüleimnek, hogy majd kinövöm. Hatalmas trauma ért, de ez olyan, ami a korok múlásával elfelejtődik, s helyére új és szép emlékek szöknek. Valóban, érkeztek is újak, de a hangok még a tizenéves éveim vége felé is ott voltak. Nem, nem váltottam hirtelen személyiséget, nem lettem teljesen más ember, nem láttam dolgokat, egyszerűen csak... Hallottam Őt. Beszélt hozzám a hegyláncok óta, éjjel s nappal, magányomban és társaságban, az órákon és a vacsoráknál. Véleményt alkotott, kritizált, elismert. S Ő ösztönzött arra, hogy Shaleemával kinyittassam a lelkem mélyére vezető kaput.
Akkor még fiatal s tudatlan voltam, nem véletlen hát, hogy a halála után nem sokkal a nyomomra akadtak, hiába terveztem el mindent lépésről lépésre. Börtön helyett azonban az elmegyógyintézet várt rám. Bevallom, ott sikerült megtörniük. A számtalan kegyetlen terápia megtette a hatását, s ott, azokban a magányos szobákban, teljesen leszedálva elérték, amit akartak. Ugyanis többé nem hallottam a suttogást. Nem hallottam Őt. Már nem beszélt hozzám... Tudjátok, meg kellett volna könnyebbülnöm, hogy végre normális életem lehet, hiszen magam is tisztában voltam vele, hogy ez nem éppen olyan dolog, amit az emberek a mindennapos dolgaik közé sorolnak. Mégis szörnyen kétségbeestem. Ugyanazt a mardosó magányt éreztem, mint egykor a sziklák mélyén. S ettől lettem igazán tébolyult. Dühkitörések, öngyilkossági kísérletek, bántalmazás... A kopaszra nyírt fejemmel, s a csupasz és csontsovány testemmel úgy néztem ki, mint egy élőhalott. A tekintetemből kiveszett a csillogás, az arcom mindig sápadt volt, eltűnt a mosoly, eltűnt a jókedv, eltűnt minden. Vele együtt...
Két évig raboskodtam Kairó egy lepukkant elmegyógyintézetében. Két keserves évig, melynek végén már a családomtól is eltiltottak. Nem volt látogatás, nem volt beszélgetés, s nyíltan kijelentették nekik, hogy soha többet nem láthatnak már. Egy valamit azonban nem vettek számításba. Az én családom kegyetlenül összetartó volt. Tisztában voltak vele, hogy a Suttogás ott élt bennem, s mikor megtudták, hogy Shaleema vérben ázott, megerőszakolt holtteste ott feküdt kezdeti rothadással a lakásomon, az volt az első dolguk, hogy tervet próbáltak kiötölni, hogy húzhatnának ki az egészből. Sajnos a rendőrség gyorsabb volt. Nekik pedig két évbe telt, mire megszervezték a szöktetésem. Új személyazonosság, új külső, új világ. S a gyógyszerek kitisztulásával már nem voltam többé magányos... Kairó azon szeglete nem volt a legjobb környék, így a keresésem sem ért el nemzetközi szinteket. Egy idő után eltették az aktám a megoldatlan ügyek közé, s új életet kezdtem Amerikában.

A nevem Khaine, és Terrorista vagyok.
Mikor már azt hisszük, hogy az életünk a sok múltbeli nyomorúság ellenére nem is lehetne teljesebb, jön egy olyan ember, aki ráébreszt, hogy valójában a világ egy kicsiny szegletét ismerjük csupán.
Mikor kimondja valaki azt a szót, hogy "terrorista", a legtöbbször ostoba, veszélyes, megszállott, sötétebb bőrű alakokat látnak maguk előtt az emberek, egy géppuskával a kezében. Nehezen látnak túl a "gyalogosokon", s sokan képtelenek megérteni, hogy a legnagyobb veszélyt nem azok jelentik, akik végrehajtják a parancsokat, hanem azok, akik megszervezik és adják őket. Hogy mikor találkoztam először Abdul Samaddal? New York egyik művészetkedvelő negyedében volt egy pompás kiállítás, melyen az én egyik festményem is ott lógott a többi csoda mellett a bézs, cseppmintás falon. Ugyan sokakkal elegyedtem beszélgetésbe, mégis Abdul Samad volt az, akivel röpke fél óra alatt olyan mélységekbe süppedtem, hogy alig hittem a füleimnek, hogy létezhet olyan ember, mint ő. Különleges férfi volt, egyedi gondolkodásmóddal és világszemlélettel, s a legmeglepőbb talán az volt, hogy miközben szinte egytől egyig a vendégek közül mindenki felszínes volt, benne sokkal több minden rejlett, mint amit először megmutatott. Ő nem egyszerű festményt látott mögöttem, s nem egy öltönyös egyiptomit, aki csupán a pénzért húzkodja a vonalait. A beszélgetésünk túljutott a galérián, átszökött egy bárba, ahol egészen az első napsugarak felbukkanásáig rágtuk a szavaink. Ezeket az estéket még megismételtük párszor, s hamarosan bemutatott egy egészen különleges társaságnak. Olyan nézeteket vallottak így együtt, melyek bennem is ott keringtek már nagyon hosszú ideje. Gondolatok az életről, a halálról, a társadalmi szerepekről, a nem létező egyenlőségről, a generációs selejtekről... Terrorizmus. Te egy őrültet látsz, aki felrobbant egy bevásárlóközpontot, s megöl számtalan ártatlan embert. Én viszont a mögöttes tartalmat is látom. Immáron testközelből. Amerika azonban túl nagy falat volt számomra. Jó pár éve már ott éltem, s amellett, hogy kezdtem szemet szúrni pár embernek, a terrorista csoportokat is egyre többször lekövették. Aztán egy szép napon adott egy lehetőség. Sydney... Természetesen én nem az az ember voltam, akinek az volt a küldetése, hogy robbanószerekkel felszerelve behajtson a tömegbe egy autóval, sem az, akinek mindenre rálátása volt. Valójában nagyon keveset tudtam, s ez így volt rendjén. Én inkább a megfigyelő szerepét töltöttem be egyelőre. Megfigyeltem helyeket, melyek zavargása egyenes úton vezetett a világmédiába; figyeltem embereket, fontosakat és jelentékteleneket, híreseket és ismeretleneket. Ezek a helyzetek voltak azok, amikor egy kimondott "ott", vagy egy "őt" szócskának olyan hatalmas volt a súlya, hogy szinte húzta magával az egész világot.

Sydney még ismeretlen terep volt megannyi felfedezni való hellyel és személlyel. Új kezdet, új élet... Mögöttem az őrülettel, mellettem a festészettel, s előttem Allah seregével. A kérdés már csak az, hogy a terveimet véghez tudom-e vinni, vagy felbukkan egy negyedik kapocs, mely az eddigi hármat teljesen összekuszálja? Elvégre, alattam még van hely...