Tara Beasley

Egyszer csak megjelent apa a suliban, szokott ilyet csinálni, de akkor vele tart anya is általában, most viszont nyoma se volt neki. Apu ábrázata se tükrözte a vidámságot, először kihívta a tanárnőt a folyosóra, aztán szólt nekem Mrs. West, pakoljam össze a holmimat, mára nekem befejeződött a tanítás. Óvatosan fogom meg apám kezét, hiába vagyok már tizenkettő, érzem, rossz dolog történt. Szó nélkül ülök be az autóba, kivételesen nem ujjongok, ha valami újdonságot látok az utcán, mint például egy állatos plakátot, vagy esetleg egy új film, amire rá tudom venni, vigyen el.
Egy héttel később fekete ruhában állok a temetőben, anyám koporsójára ejtem a kék rózsát, ami a kedvenc virága volt, könnyek nélkül nézek a tömegen, sajnálkozást látok majdnem mindenkin. Nem érdekel a sajnálatuk, az anyámat akarom visszakapni. Őt már sosem fogom, nem tudom mibe halt meg, azt senki nem közölte velem. Sírni szeretnék, eddig minden egyes napot sikerült végig sírnom, most egyszerűen képtelen vagyok rá.

Undok mosollyal öntöm le kék festékkel az előttem ülő lányt, pedig megígértem apának, hogy jó leszek a legutóbbi tettem után. Mondjuk arról se én tehettem, minek nézett rá Willre? Ha nem tette volna meg akkor nem vágtam volna a copfjait, amúgy is haj…majd visszanő neki, nem? Priscilla is azért kapott festéket magára mert hozzá mert szólni, az én pasimhoz!
- Csak egy radírt kért… - néz rám a legjobb barátnőm, mire megrántom a vállamat, nekem ne mondja, hogy ő nem tette volna meg.
- Aha, Bradley-vel az előbb láttam valami nőneműt. – intek a fejemmel kifelé, mire el is hagyja a termet.  – Most nézd meg, a csizmámra is csöppent ebből a festékből…Ez mind a te hibád, Priscilla, legközelebb rá se nézz, Will az enyém.  - szomorú fejet vágok, ez a kedvencem, a mai napon, azért még kigáncsolom a mosdó felé rohanó festékes lányt, csak utána ülök elegánsan az asztalomhoz. A következmények meg nem érdekelnek, sosem érdekeltek, és nem tizenhat évesen fogom elkezdeni.

Nem tudom leleplezni az undort, amit érzek a nő iránt, akit bemutatott apám, nekem nem kell mostohaanyuka, az igazit akarom! Mit nem lehet ezen megérteni, hogy anyát nem tudja pótolni senki sem, főleg ez a szőke liba. Próbálom udvariasan végig ülni a vacsorát, de a felénél a könnyeimmel küszködve hagyom őket, kulcsra is zárom az ajtómat. Csak én, meg az anyától kapott régi plüssöm, ahol a drágaságokat tartogatom, egy ideje abbahagytam már a nyugtatók szedését, most megint el kell kezdenem, miatta…miattuk. El akarja venni! Fel fogja venni a Beasley nevet, amit meg se érdemel. Komolyan kinek képzeli magát ez a nő? Semmit nem tett le az asztalra, nem is fog. Gyűlölöm, sírva alszom el, a gyógyszerek majd megnyugtatnak.

Nem tudom a héten hanyadik buli ez, de megint tombolni akarok, mivel meglátogatott apa is, természetesen nem tetszett neki, amit látott a lakásomba. Rendetlen vagyok, és? A drágalátos felesége úgysem látja.  Viszont meglátok egy srácot, ránézésből is egy-két évvel idősebb lehet nálam. Azt hiszem szerelmes lettem, mint anno Williambe, pedig szentül hittem ő az igazi és egyetlen, neki viszont fontosabb volt az utazgatás, nem vagyok hajlandó arra se, hogy instán visszakövessem, facebook-ról meg tiltottam is, nem mintha keresne. Nekem viszont szükségem van arra, hogy megismerjem ezt az idegent sokkal jobban, még akkor is, ha a karórám többe került, mint az, amit visel.