Maverick Abbot

Élére vasalt ing, a legszebb öltöny és nyakkendő, jól belőtt haj, spray és miegymás. A tökéletes megjelenés. Ez kell, ugye? Az, hogy mi lapul az emberben, a ruha, avagy sokkal inkább a bőre alatt, általában teljességgel mindegy. Vagyis, fogalmazhatnék úgyis, hogy néhány dolog azért zavarni tud egyeseket. A másság elfogadása a mai világban egyenlő a nullával; a megkülönböztető címke ott virít mindenki fején. Aki más, annak a hátán, vagy a mellkasán megjelenik egyfajta céltábla a „normálisak” szemszögéből. Aztán elkezdődik a támadás, szavakkal, fizikailag, bárhogy. Mert ami más, az már nem jó. Ez lenne a normális életfelfogás? Aki kilóg a sorból, azzal probléma van?
Néha inkább pont, hogy a sorral van baj.
Mégis próbálok ott maradni és elhitetni mindenkivel, hogy „normális” vagyok. Hetero vagyok; mert ha kimondanám, hogy homoszexuális vagyok, elítélnének. A családom, a haverjaim, a focicsapat tagjai; mind, akik felnéznek rám valamiért. Lehet, hogy a pénzem miatt vagy a rangomért, de kiemelt figyelmet kapok mindenhol. Én meg játszom az általuk rám aggatott szerepet, mert ez a kényelmes. Ha felvállalnám önmagam, az maga lenne a pokol. Tudom, hisz… naponta hallom a haverjaimat hogyan szidják az elsőéves Victort, amiért évelején felvállalta, hogy meleg. Vagy a másodéves Thomas, akiről tavaly felkerült egy fotó a facebookra, amin egy sráccal smárol. Nekem erre pont nincs szükségem. Azt akarom, hogy továbbra is elfogadjanak engem, bármi is az ára.

A nyakkendőmet továbbra sem sikerült rendesen bekötnöm. Ideges voltam és feszült; nem volt kedvem az estéhez. Túl voltam ígyis egy pocsék délutánon. Anyám és az egyik nagyvilági barátnője azt ecsetelték a nappaliban egy pohár bor mellett ülve, hogy a melegek mennyire elítélnivalók. Valamiért a családom élből elutasította a másságot. Undorítónak találták két srác, vagy két lány szerelmét.
Pokoli dolog volt egy ilyen családban létezni. Általános sulis lehettem, mikor egyszer utalást tettem apámnak arra, hogy mi zajlik bennem és végig sem hallgatott, hanem kinevetett és azt mondta, baromság és meg sem akarja hallani, hogy ilyenekre gondolok.
Azóta nem is próbáltam semmit mondani nekik. Tudtam, hogy nem értenék meg és nem fogadnák el.
- Fiam – Apám hangjára összerezzentem, majd megköszörültem a torkomat. – Fontos este a mai. Szeretném, ha figyelnél és tanulnál tőlem. Habár nem ezen a vonalon tanulsz tovább, még örökölheted a családi vállalkozást – A vállamra tette a kezét. Aprót bólintottam, de a fejemben az járt, hogy máshol kéne lennem, nem itt, nem vele.
- Sokat jelent, hogy bízol bennem és veled mehetek – Hazudtam. A futball edzésen lett volna a helyem, ugyanis egy fontos meccsre készültünk. De apám nem értékelte a sportot, sőt, lenézte a sportolókat. Klassz család, mondtam már?
- Apropó, Claire is eljön, Mr. Rooth lánya. Legyél vele kedves és azt sem bánnám, ha kicsit összemelegednél vele. Jót tesz az üzletnek, ha a gyermekek közt is minden működik – Jelentőségteljes pillantást vetett rám. Engem pedig a hideg is kirázott a helyzettől. Nem akartam azzal a lánnyal enyelegni, sem semmi ilyesmi, de tudtam, hogy a látszat kedvéért muszáj lesz.
- Ja, persze. Nem nagy ügy – Közöltem halkan, megvonva alig láthatóan a vállam.
Mondanom sem kell, hogy az üzleti vacsora végül rosszabbul sült el, mint akartam. Legalábbis számomra. Apám nyélbe ütötte az üzletét, én pedig nyertem egy barátnőt, aki sem külsőleg, sem belsőleg nem vonzott. Úgy sejtettem, hogy Claire is hasonló ukázt kapott, mint én, mert valahogy egész könnyen „egymásra találtunk”. Mondjuk ő legalább értékelte a futballt. Az ezt követő néhány hónapot együtt töltöttük, de sosem feküdtünk le. Nagy eséllyel pont ezzel szúrtam el és buktattam le magamat, ugyanis egy este nekem szegezte a kérdést, mikor sokadik alkalommal visszahátráltam a szextől: „te meleg vagy, mi?” Tagadtam, de felesleges volt.
Szakítottunk.
Annak az egynek örültem, hogy nem kötötte apám orrára a szakításunk okát. Pedig biztos voltam benne, hogy megteszi, ezzel romba döntve az egész felépített kis életemet. De nem tette.