alex findlay

A zene bömbölt odabentről, én pedig egy padon ülve hátravetett fejjel és csukott szemekkel élveztem az éjszakai levegőt, néha-néha beleszívva a cigimbe. Egy régi raktárépület adott helyet a koncertnek, amire apa tudta nélkül lógtam ki. Szakadt, sokat mutató felső, rövidnadrág és a derekamra kötött kockás flaneling volt a viseletem, a hajamban szokás szerint színes csíkok - azaz mindent megtettem már akkor is, hogy ne hasonlítsak a minden tekintetben makulátlan féltestvéremre. Náluk töltöttem két hetet a nyáron, mondván ez az apás program.
Arról persze engem nem kérdezett meg senki, hogy akarom-e én ezt. Hiszen ő sem akart engem. Felkoppintotta anyámat és meg is lépett, rá néhány hónapra pedig elég hamar megismételte ugyanezt, csupán annyi különbséggel, hogy az új nőjét és a tökéletes másik kislányát a kezdetektől fogva szerette.

- Hú, az ott egy füves cigi? - zavarta meg a nyugalmam egy jól ismert hang, amire reflexből odakaptam a tekintetem.
- Te mit keresel itt? - kérdeztem vissza, és ösztönösen elnyomtam a csikket a padon.
- Téged - mosolygott ördögien. - Apa biztosan nagyon dühös lesz, ha megtudja, hogy itt voltál.
- Aha, biztos - nevettem fel. - Tudtommal viszont te sem vagy még nagykorú. Egyáltalán hogy kerülsz ide? Nem is bírod ezeket a bulikat.
Kezdett gyanússá válni a húgom ittléte. Nagyon, nagyon gyanússá.
- Nem is - fintorgott. - De én kiszellőztetni jöttem a fejem. Tudod, az önkéntes program megvisel. Az a rengeteg borzalmas sors...! Kísért álmaimban.
- Ne kamuzz, te álszent picsa - vontam fel a szemöldököm. - Követtél engem.
Felnevetett.
- Gondolom, nem bánod, ha megemlítem apunak, hogy már megint züllesz - mondta továbbra is úgy mosolyogva, hogy nyílt tőle a bicska a zsebemben.
- Leszarom, mit mondasz neki. Húzás, hercegnő!
Természetesen beárult, és másnap megkaptam a fejmosást, mi több, apánk továbbította anyámnak az esetet. Azon a nyáron majdnem végig a szobámban kuksolhattam.

Én voltam az első, mégis az örök második. Néhány hónappal előztem csak meg a húgom, az ő életében viszont kezdetektől fogva jelen volt - tizenhárom évesek voltunk, mikor eszébe jutottam én is. Egész addig csak néhány ostoba levelet volt képes írni, aztán mintha hirtelen rájött volna, hogy van egy másik lánya is. Aztán anyám persze örült volna, ha megismerem a tagot, aki már azelőtt lepasszolt, hogy egyáltalán megszülettem volna. Ő értékelte a próbálkozást, vagy mi, én pedig azóta minden évben szívtam.
Egy percig sem élveztem ezt az egészet soha. Random időközökre kiszakítottak a megszokott életemből, hogy a nyávogós kis ribivel töltsem a napokat összezárva, meg a kínosan vigyorgó apánkkal, aki minden erővel próbált minket összehozni, és persze a feleségével, aki mindehhez próbált jó pofát vágni. Ez minden, csak nem idilli. Nem is tudom, miért jut eszébe bárkinek is, hogy ez működni fog.

Az egész rettenetesen elcseszett volt. A kezdetektől fogva gyűlöltük egymást, és mindent megtettünk annak érdekében, hogy semmi hasonlót ne találjanak bennünk a DNS-en meg a vezetéknevünkön kívül - de nem kellett megerőltetni magunkat emiatt, önmagunktól is ég és föld voltunk. Az erőltetett szülői próbálkozások soha nem jöttek be, csak azt érték el, hogy velük se működjön úgy a kapcsolatom. Az egész világot gyűlöltem emiatt, és amikor csak lehetőségem adódott rá, jó messzire mentem attól az élettől.

- Mi a fasz? - szaladt ki a számon, amikor először megpillantottam itt a csajt. Itt. Ahová azt hittem, soha nem fog beférkőzni.
- Meglepetés, nővérke! Gondoltam, magányos vagy. Ugye hiányoztam?
Grr. Azt hiszem, ebben az évben nem sokat fogok józanul tölteni.