ford raynolds

Drágám, ezt csak most mondod. Legalábbis az anyja így gondolta, amikor Ford kijelentette, hogy köszöni szépen, a gimnáziumi éveknek örökre búcsút int, és soha, de soha a büdös életben többet vissza nem ül iskolapadokba, nem old meg házi feladatokat, nem kényszeríti az agyát, hogy hosszú órákon keresztül némán kelljen koncentrálnia. Köszönte szépen, neki kurvára elég volt ennyi. Tizennyolc évet elég terjedelmesnek tartott ahhoz, hogy mások uralkodjanak fölötte, meg aztán Ford egyáltalán nem az a típusú srác volt, akivel könnyen lehet bánni, aki hallgat a jó szóra, aki nem szökik ki éjszakánként, aki nem varrat titkos tetoválásokat. Köszönte szépen, tényleg elege volt az életéből. Persze nem azért, mert már nem volt több hely a bőrén vagy éppenséggel nem szökhetett volna ki még ezer helyre, csak egyszerűen már nem akart többé ott élni, ahol akkoriban élt, nem akart orvostan hallgatónak menni, ahogyan a szülei kívánták, nem akart ugyanazokkal az emberekkel találkozni, nem akart megállapodni. Szeretett gyereknek lenni, vagy hát nem is igazán gyereknek lenni szeretett, inkább azt a gondtalanságot imádta, ami azzal járt: gondok nélküli élet, önfeledt boldogság, kitárulkozó világ. Természetesen nem értették meg, jól lehet nem is igazán próbálták. Nem erőltették, hadd bontogassa csak a szárnyait, legyen egy nyara, ahol azt csinál, amit csak akar, aztán szeptemberben majd úgy is betolják valamelyik agyonpedigrézett, puccos elitista iskolába.

Elmész te a picsába, gyerek. Az apja csak bambán bámult rá, amikor Ford valahonnan Európából videóhívást kezdeményezett a nyár végén, de a telefont nem merte kinyomni. Persze nem azért, mert elkápráztatta a fia napolaj illata, aranybarna bőre és napszítta haja - ezeket természetesen alig láthatta a fehér homok, a napfény és Ford nyugtalansága végett, csak félig kirajzolódott, alig érzékelhető változások lehettek - hanem, mert valami választ várt, talán meghunyászkodást, könyörgést, amire a végén elégedetten, dülledő mellkassal mondhatja, hogy ő bizony, már akkor megmondta, amikor megvette neki azt a repülőjegyet. Csakhogy Ford tudta, ekkor már nagyon is jól tudta, hogy győzelmet aratott, hogy nincs az az élő ember, aki utána jönne Európába, hogy kétes üzenetek, alig belátható helyek és egyéb, általa elcsepegtetett információmorzsák által megpróbálja megtalálni és egészen Chicagoig vonszolni. Ezért is nem nyomta ki a telefont, szeretett egy kicsit fölényeskedni a szülei felett, persze szeretett volna hosszan mesélni nekik arról is, hogy mennyire jól érzi magát, hogy milyen eszméletlen boldog itt, hogy mennyire imádja a tenger sós páráját és a hegységek hűvös levegőjét, hogy azóta már réges-régen eljött Szardíniáról, töltött időt Olaszország legtöbb pontján, beutazta a Francia Riviérát, most pedig éppen Spanyolország tengerpartján dolgozik, szabadidejében szörfözni tanul, búvárkodik és bulizni jár. De végül nem mondott semmit, csak vigyorogva bámulta apja egyre vörösödő fejét, belekortyolt a koktéljába, és addig nézett farkasszemet az öregével, amíg az végül meg nem unta és még egyszer el nem küldte  a picsába.

Nem mehetnék mégis csak utánad? Ezt kérdezte a húga minden egyes alkalommal, ahányszor telefonáltak, Ford pedig minden egyes alkalommal csak megrántotta a vállát. Eddigre már négy évet töltött távol az otthonától, távol Amerikától, bejárta egész Európát, volt Ázsiában, önkénteskedett Afrikában, túl volt megannyi trópusi betegségen, kígyó maráson és gyomorrontáson. Meglopták, megalázták és átverték, felvidították, szerették és gyűlölték. Veszélyes dolgokat csinált, főzni tanult, és gazalt. Kanapékon aludt, Ibizán bulizott, hajót lopott, gyógyszert szedett, kalandokat keresett és talált, mégis sosem mondta a húgának, hogy jöjjön utána, pedig imádta ezt az életét, imádta minden egyes percét, minden pillanatát, azt szerette volna, hogy soha ne legyen vége, még annyi de annyi helyen nem járt a világban, még annyira elvágyik máshova, még annyi mindent kipróbálna és megtanulna, még annyira, de annyira élne, csak hát a húga mégis csak a húga volt, még akkor is, ha kicsit előle is szeretett volna elmenekülni, a betegsége elől. Kicsit remélte, hogy akkor hal majd meg, amikor Fordnak nem lesz ideje rágondolni, hogy majd úgy megy el, hogy nem töri össze igazán a szívét, de hát sosem gondolta igazán komolyan ezeket a gondolatokat, és hiába maradt volna a világ másik felén, hiába szeretett volna kalandokat keresni még és idegenekkel szoros barátságot kötni, tudta, olyan nagyon jól tudta, hogy ez lehet az utolsó beszélgetéseik egyike, ő pedig távol van az otthonától, ha elhalasztja ezt az alkalmat, többé sosem ölelheti majd át a lányt, így hát hazautazott, gondolkodás nélkül, hosszan feküdt kórházi ágyakon, mindent elmesélt és mindent meghallgatott, míg nem ténylegesen megtörtént, otthagyta őt, magányosan.

Cassie miatt drágám, tedd meg miatta. Az anyja pofátlanul használta ki a lánya halálát, gondolkodás nélkül fordította Ford ellen, ő pedig nem tudott nem eleget tenni, már csak Cassie miatt sem. A hiánya égette, marta és szétszabdalta, hiába küzdött ellene, ellenük, a gyász leterítette, pedig őt aztán sem megzabolázni sem pedig leteríteni nem lehetett sohasem, akkor, ott aztán mégis nem volt több annál a fiúnál, aki tizennyolc évesen a nyakába vette a világot, menekülőre fogta és vissza sem nézett. Persze sosem érezte azt, hogy elpazarolt idő lenne az életéből, hogy gyerekes vágyálmok, azt sem érezte igazán, hogy hiányoztak volna neki a szülei, Amerika vagy éppenséggel az otthona. Néha még Cassie sem hiányzott neki, ezt pedig mindig is fájdalmas lesz bevallania, borzalmas bűntudat marcangolja miatta, túl látványosan, ezért is kapnak az alkalmon, keselyűként csapnak le rá mindannyian, addig gyötrik, kínozzák és hajtogatják a kötelességeket felette, addig szajkózzák az elszalasztott éveket, hogy lassan ő is elhiszi, hogy lassan újból menekülni kényszerül. Hagyja nekik, hogy különböző egyetemek különböző brossúráit nyomják az orra elé, a vállát rángatja az összes képzésre, amit a szülei szeretnének, elvégre már elmúlt huszonhárom, mi a szart akarnak még tőle. Végül választ valamit, valamit, ami elég messze van, amit a szülei végig gyűlölni fognak és ezúttal tényleg úgy ül a repülőre, hogy sosem tér majd vissza.