Bristol

A város, ahol felnőttem. Itt jöttem a világra és ez az a hely, ami annyi mindent megtanított velem. Hála Bristolnak már tudom, hogy ki vagyok. Egy rendkívül cserfes lány, aki hajlamos túlreagálni a dolgokat. Nem egyszer zuhantam már mély depresszióba és nyúltam olyan dolgok után, amelyek nem voltak kedvezőek az egészségemnek és a jó állapotomnak.
Ez az a hely, ahol megromlott a kapcsolatom a szüleimmel. Folytonos kiabálás ment, majd egyik napon bejelentették, hogy elválnak. Akkoriban még azt hittem, hogy én vagyok a hibás. Ott álltam előttük hét évesen és belegondolni sem mertem, hogy mi lehet a probléma. Hosszú hónapokra magamba zárkóztam és anyám pszichológushoz járatott egészen tizennégy éves koromig, amikor is meguntam az egészet és nem kényszerített bele tovább. Rájött, hogy muszáj engednie nekem, ha nem akarja, hogy teljesen ellene forduljak. Ettől függetlenül a kapcsolatunk egyre inkább ment le a leejtőn. Mire tizedik osztályos lettem már nem is beszélgettünk semmiről. Suli után mindig volt egy kínos köszönés, de ha mind a ketten egy helyiségben voltunk a levegő megállt köztünk. Egyikünk sem érzett magában annyi affinitást, hogy nyisson a másik felé. Sajnos ez a mai napig így maradt, de nem tudok már mit kezdeni vele. Ha valami velejéig romlott, az romlott is marad.
Bristolban ismertem meg Hugot. A férfit, akivel sosem szabadott volna szoros kapcsolatba kerülnöm. Az lett volna a helyes, ha a kapcsolatunk mindössze megmarad ebben a tanár-diák viszonyban. Gondolom mondanom sem kell, hogy ez nem sikerült. Két év titkolózás és hazugság áll a hátunk mögött. Tizenegyedikes osztályos voltam, amikor Hugo az iskolánkba jött tanítani. Minden órájára úgy készültem, mint egy kisangyal. Sosem akartam csalódást okozni neki. Valamiért azt hittem, ha közeledni kezdek a férfi felé az nagyon jó lesz. Végülis ötletnek nem szar, de a kivitelezés és a következmények eléggé végzetesek lehetnek. Olyannyira, hogy talán a másik félnek el kell vonulnia a seregbe kivészelnie az utóbbi időszak bűntudatát és úgy visszatérni, mint egy roncs a másik roncshoz. Mert én sem voltam jobb. Teljesen magamba zuhantam és egyik feles után ittam a következőt, s a cigivel is hasonlóképpen tettem.A visszatérése után hosszú idő kellett ahhoz, hogy újra minden olyan legyen köztünk, mint régen, de jól tudtuk, hogy ez nem lehetséges már Bristolban, így lépnünk kellett.

London

A szüleim válása után apám Londonba költözött. Minél messzebb, annál jobb. Legalábbis ő mindig ezt mondta, de belátható távolságon belül akart maradni, hogy tudjuk egymást látogatni. Évekig minden második hétvégét a fővárosban töltöttem. A férfi sokkal lazább volt anyámnál, de ez valószínűleg csak azért, mert nem találkoztunk olyan gyakran. Ő nem tudta, hogy mennyire züllött lettem a gimiben és mivel nem voltak hajlandóak egymással szóba állni a szüleim, így tőlem nem tudta meg. Bármire kinyitottam a számat, rögtön megkaptam. Felügyelet nélkül kiengedett a londoni éjszakába, ahol mindig idegenekkel spanoltam, akiket sosem láttam többé. Az összes itteni hétvége így telt. Apámat az sem érdekelte, ha másnap reggel nyolckor esek haza egy buliból amennyiben vasárnap délutánra összeszedem magam és vissza tudok vonatozni Bristolba.

Sydney

Hugoval azt mondtuk, hogy minél messzebb kell mennünk Bristoltól. Egy olyan helyre, ahol foghatjuk egymás kezét és végre nem kell bújkálnunk. Hála az álláslehetőségének és az egyetem befogadó közösségének egy percig sem volt kérdéses, hogy hová helyezzük át a székhelyünket. Sydney az álomváros számomra, s úgy érzem, hogy elsőéves egyetemistaként nem is kerülhettem volna jobb helyre. Most olyan, mintha minden klappolna az életemben. Ugyan tanulni nem sok kedvem van, de kibukni azért nem szeretnék, így mindig teljesítem a minimumot.
Hétköznap általában a New Orleans házban alszom, mert nem akarok kimaradni a bulikból. Teljesen át akarom érezni az egyetemista létet és bátran kijelenthetem, hogy eddig sikerült. A hétvége az mindig Hugoé. Amint felkelek péntek reggel – legyen inkább délután – első dolgom nagy mosollyal átrohanni a szeretett férfi lakására és hétfőn mindig onnan megyek be az első órámra.
Édesanyámmal is javult a kapcsolatunk. Úgy érzem, hogy nagyon jót tesz nekünk a távolság. Néha napján felhívjuk a másikat és elbeszélgetünk egymás mellett, de ez így van jól.
Vajon meddig fog még tartani ez az időszak? Most minden annyira tökéletes. Nem akarom, hogy elromoljon.