Gregory Maxwell

- Anyád. – olyan elegánsan csúszik ki a számon eme szócska, mintha tényleg ezüstkanállal a számban születtem volna, valójában arannyal. Mondjuk nem biztos, hogy a katonaorvosnak kéne az anyját szidni, de hát mit csináljak, ha olyat közölt, amit soha nem akartam hallani. – Ehh, tudod, hogy nem gondoltam komolyan, szóval hol is írjam alá? – körülbelül úgy nézek a papír aljára, mint aki azt szeretné, hogy felgyulladjon, leszerelnek. Baszná meg az ég, kétszer. Miért kéne boldognak lennem? Amióta az eszemet tudom katona akartam lenni, és nem holmi mezei, SAS akartam lenni, az is lettem mondjuk. Erre vigyorog rám, meg további szépeket kíván, a nagynénjének maximum, hozzám se szóljon inkább. Angolosan távozom, le kell inni magam. Nem akarom elhinni, hogy ennyi, kész vége. Mármint persze minden katona tudja, hogy egyszer vége, és azért szeretne legalább hatvan évesen meghalni, nem küldetés közben meghalni. Viszont nem egy térdsérülés miatt szeretné abbahagyni a karrierjét. Pláne nem protézist kapni, mi a faszom vagyok, vénember?

Elég sokáig ittam, arról ne is beszéljünk, hogy gyógyszerfüggő is lettem, közben azért elvégeztem az egyetemet, történelem és filozófia. Piálás közben lehet amúgy a legjobban filozofálni csak mondom, mármint szigorú keretek között, nem taccson meg ilyesmi. Aztán jött Deborah, és kiráncigált rendesen abból a katatón állapotból. Pedig neki is lett volna oka az alkoholba menekülni. Szóval meg is kértem a kezét. A család legnagyobb örömére, még fogadást is kötöttek, hogy mikor lesz már végre a Vörös Boszorkány a menyasszonyom. Minek ellenség, ha ilyen a családod?

Szeretek zh-kat javítani, röhögni rajtuk még jobban, pont ezért is sikerül leöntenem az egyiket sörrel. Nem tettem fel pedig nehéz kérdést…Mindenki tudja, hogy mikor van a Mohácsi csata, nem?