Vera Danville

Nézegetem a telefonomon a fényképeket, amelyeket legutóbb készítettem lent a tengerparton meg belváros sétálóutcáján. Nem vagyok képzett fotós, csak hobbiból csinálom. A fényképeim fekete-fehérek. Néha színesek csak. Kiélhetem magam kreativitását, egy kis kikapcsolódás ez.
Egyszerűen varázslatosak számomra a sötét színek. Sérült lelkű lennék emiatt? Egy kicsit az, hiszen az a pillanat, amikor a baleset megtörtént, legbelül eljutott az agyamig, hogy elkezdődött az omlás az életemben. Trauma volt ez nekem, három hétig feküdtem egyedül és magányosan a kórházi termemben. A balesetet megelőző percekre színtisztán emlékszem, azutáni órák hiányosak számomra. Nem adtam fel, mint mások. Éltem. Élek. Lélegzem. Ez számít.
- Ha megérkezne Mr. Stapleton, kérlek, húzd el az időt picit, tudod... mikor engem is feltartasz valamivel - ujjai ropogtatása után rám mutat a főnököm, akin látom, hosszú éjszakán túl, elég a szemébe néznem, hogy rájöjjek.
-  Jól vagy? Nem vagyok csodamenő, röntgensugárzással beléd látó, de sok volt este az alkohol? - óriási lendülettel álltam fel a székemből, mert már kezdtem elzsibbadni, ezért szinte a főnökömhöz közel érkeztem meg a lendülés után. - Bocsánat - súroltam a mellkasát a kezemmel, amiért elnézését kértem azonnali hatállyal.
- Tudom, hogy csak meg akartad fogni a kigyúrt testemet - nézett rám, biztosan furán jött ki az egész, de azért elmosolyogta magát. - Jársz még gyógytornára? Még bicegsz - kérdezett rá hogylétemre, ami tőle hatalmas kedvesség.
- Már remélem, hogy hamarosan újra futhatok, hegyet mászhatok... Viszek mindjárt egy kávét neked, addig menj az irodádba - küldtem őt befelé, majd pedig lassan odamentem a kávéfőzőhöz.
Ezután lelécelt, én pedig a kávéval foglalatoskodtam. Olyan bénának érzem magam, pedig örülhetek, hogy megúsztam azt a autóbalesetet ennyivel, amit ex-vőlegényemet okozott. A kávéval indulok be a főnökhöz, akinek igazából van saját asszisztensnőcskéje, de őrá nem meri bízni a kávét sosem, mert pocsékul csinálja, pedig nem nagy dolog egy kávéfőzés.
- Itt a kávéd, vissza is megyek - biztosan akad munkája addig is, míg nem érkezik meg az első üzlettársa a mai napon.
Én pedig kifelé menet becsukom az ajtót magam mögött, majd pedig ellassúzok a folyosóról nyíló teraszra, hogy egy kis friss levegőt szívjak, meg innen is rálátok a recepciós pultra, ha érkezne valaki. Még mindig nem hiszem el, hogy ennyire idióta voltam, hogy még majdnem hazudtam az exem miatt a baleset nyomozását vezető rendőrtisztnek... Elég volt a szemébe néznem a férfinak, és már tudtam, hogy nem szabad. Nem védhetem meg azt, aki képes volt elsodorni két gyalogost, majd pedig egy fának csapódni, mert ki akarta próbálni az új kocsiját.
A telefonomba beleírtam a nyomozó úr telefonszámát, mondta, hogy bármikor hívhatom őt, ha szükségem lenne egy beszélgetésre. Talán még hasznát veszem. Talán nem fog őrültnek gondolni, ha esetleg egy bárba vagy a tengerpartra hívom el őt. Azt sem tudom, hogy nős, vagy van -e valakije. Áh, nem. Nem szabad... Úgy érzem, ezzel ártanék még jobban magamnak. A traumát kellene előbb kihevernem.
A pult felé lesek, mikor meglátom Mr. Stapleton-t. Próbálok hamar odalibegni, és mutogatni a kávéfőző felé, hogy arra menjünk, válasszon valami finomat, merthogy megígértem, nem engedem be rögtön. Ez kicsit elrugaszkodásra int engem. Rendkívüli figyelemmel kísérem végig, ahogy a fejét vakarássza a férfi, és ettől legszívesebben elnevetném magam, de nem merem, és inkább miután a három percnyi gondolkodás után végre rámutatott, melyik kávét csináljam, én el is készítem, és leültetem a kényelmes kanapéra.
- Pár perc és bemehet, Mr. Stapleton! És itt a latte macchiato - nyomom a kezébe, aztán eldönti, hogy leteszi -e a mellette lévő asztalra vagy sem, én pedig visszavonulok a megszokott kis félkör alakú pulthoz, ahonnan lesem a férfit, és várom a főnök jelzését.