Jung Dong Min

- Minnie drágám, a szobánkban van még egy doboz, tele régi kacattal, lehoznád kérlek?
- Hozom már... - nem is kell kétszer kérnie a nőnek, a fia már pattan is fel a helyéről, hogy a szülei szobájába baktasson. Az ágyra pedig már ki is volt készítve az az utolsó doboz, amit még el kell pakolniuk, mielőtt elindulhatnának a nagyvilágba.
Tizehat év. Ennyi időt, élete első legmeghatározóbb éveit töltötte Seoulban. Itt nőtt fel, de most mindent, és mindenkit, akit ismer maga mögött kell hagynia. Hisz az apja egy jobb, kedvezőbb állást kapott Sydney-ben, amit vétek lett volna kihagyni. A fiúkat meg csak nem hagyhatják maguk mögött. Így kenytelenek költözni. A nagy pakolás közben viszont sok olyan dolgot is felszínre ásnak, amiket réges rég eltemettek már a szülők. Talán még elveszettnek is hittek. Mint azt a régi családi fotót.
- Anyaaaaaaaaa! Elárulnád nekem, hogy ez mégis micsoda? - kiabál is Dongmin az anyja után, amint annak a doboznak a mélyén megtalálja azt a régi fotót, amin ott van ő, a szülei... És egy másik csecsemő, aki kiköpött hasonmása a pici Dongminnek. De hát neki nincs is testvére... Vagy mégis?
- Ooh, ezt hol találtad meg? Azt hittem az utolsó költözés alkalmával mind elveszett... - mintha csak egy teljesen normális fotó lenne. Mintha nem is lenne rajta semmi különös, úgy beszél róla a nő, ahogy mosolyogva a kezébe veszi a fotót.
- A régi kacatok között volt... De... Nem látsz rajta valami furát?
- Furát? - tényleg mintha nem is lenne semmi baj a képpel. Lehet, hogy csak Minnie képzelődik?
- Tudoooood... Azt tudom, hogy ez a baba én vagyok... Vagy ez... De akkor... MÉGIS KI A FENE AZ A MÁSIK? És miért néz ki úgy, mint én? - talán kezd megbolondulni? A végén még nem Sydney-be költözik, hanem egy diliházba. Mert ő, mióta csak az eszét tudja, abban a hitben élt, hogy ő a szülei egyetlen gyereke. De hát ez a fotó egészen mast mutat.
- Hogy ő...? Hát az öcséd... Nem meséltünk még róla?
- Na vajon...? 16 éve vagyok a fiatok. És nekem most kell megtudnom, hogy van egy öcsém??


- A-apuci...? - egy félős kis egércincogás, és az annál is félősebb, kissé talán még remegő ujjak, amik az egyenruhájába markolnak zökkentik ki Dongmint a nagy kutatásból. Mert ez a kislány, aki a nagy bociszemeivel pislog fel rá, tényleg azt hiszi, hogy az apja jott a érte. Pedig még csak nem is hasonlítanak. Legalábbis a kislány aranyszőke haja, és csodás kék szeme nem épp olyan, mint amivel maga is rendelkezik. Talán csak a katonai egyenruha zavarta meg szegényt...
- Sophie... Lemaradtam valamiről? - pillant is kíváncsian aztán az idő közben megérkező óvónőre, majd vissza a kicsi lányra, aki még mindig ott áll mellettük, válaszra várva. - Ha jól emlékszem legutóbb, mikor itthon voltam, még nem volt gyerekem... - kuncogva pillant ismét a nőre, hogy aztán a derekát elkapva magához húzza egy ölelésre, és egy csókra, még mielőtt bármit is mondhatna, vagy tehetne. Rég látta már, nem bírta ki, hogy otthon várja meg, míg hazaér. Ő most akarta látni. - De ha már így szóba került... Ezen könnyen segíthetünk... - vigyorodik is el, egy sokat sejtető szemöldökhúzogatással, mire a válasz csak egy jó erős csapás a mellkasára, meg egy "héééé". Igaz, ezt a csapást szinte meg sem érzi, de azért nevetve dörzsöli meg az ütés helyét, mintha ért is volna valamit.
A következő pillanatban pedig már csörren is meg a telefonja, amit csak egy hatalmas sóhaj kíséretében néz meg. Először fel sem akarja venni. De amint meglátja, hogy ki keresi, csak egy ujabb, apró puszit nyom Sophie fejére, és egy bocsánatkérés után mar távolodik is el tőle, hogy válaszolhasson a hívásra.
- Mondd...!
- Megtaláltam...