Sienna Calabrese

Van úgy, hogy az életben egyszer csak betelik a pohár. Amikor nap-nap után jön, és mindegyik ugyanolyan: felkelsz, dolgozol, hazamész, alszol.
Felkelsz.
Dolgozol.
Hazamész.
Alszol.
Időnként beugrasz a boltba, mert enned kell valamit, mert szükséged van az ételre az életben maradáshoz.
De élet-e az ilyen?
Eljön egy pont az életben, amikor úgy tűnik, hogy az álmok, amiket kisgyermekként, vagy kamaszként hajszoltál, túlságosan messzinek, és elérhetetlennek tűnnek. Amikor az élet nem egyéb, csupán egy szürke és monoton mókuskerék – ami, egyébiránt, megállás nélkül pörög, de te nem akarsz mást, csak kiszállni.
És, ha ki akarsz szállni az életből, a jelenlegi életedből – az akkori életedből! -, akkor vagy egy új munka kell, vagy egy új élet.

Az apám mindig is erős akaratú, hirtelen haragú és makacs férfi volt, és ez a mai napig mit sem változott, sőt, a korral nem csak nemesedik a férfi, hanem rigolyásabb is, de minden oka megvan rá, hogy úgy érezze, az Ő útja egyben az enyém is. Hogy az Ő álma nem csak az övé, hanem a családunké – az én örökségem. Elvégre a semmiből építette fel az életet, amit máig él, és, amit nagyon sokáig én is vele együtt éltem, csak aztán teljesen megváltozott a nézőpontunk, és a gondolkodásmódunk – például Ő istenhívő, én nem, Ő hagyománytisztelő és követő, én nem, Ő régimódi, én kevésbé.
De mindezt már tudod, ezért nem mutattalak be neki, nem azért, mert szégyellem, hogy te vagy te, és én téged szeretlek, és téged választottalak. Olyanok vagytok, mint két, a legapróbb elemeiben, részecskéiben különböző bolygó, amik más-más pályán keringenek, és, ha a pályáitok egy nap kereszteznék egymást, abból semmi jó nem származna.
Nem titkolt szándéka volt, hogy, ha eljön az ideje, akkor majd rám hagyja a birtokot, a szőlészetet, a borászatot, és a családi céget is, elvégre a Calabrese borok címkéit mindenhol ismerik Olaszországban, nem lehet, hogy a halála után majd a feledés homályába vesszen, hogy semmissé legyen, egy szeszélyes lány miatt. Kislányként persze nem mondtam ellent neki, és nem is tudtam, és nem is akartam elképzelni az életemet a Calabrese birtok, meg a fehér pónim nélkül.
Amerikában jártam az egyik jó nevű, művészeti egyetemre, mindösszesen két évig, és apám gyűlölte. Talán egy kicsit engem is gyűlölt, amiért otthagytam a napfényes Itáliát a fekete, mocskos New Yorkért cserébe. Gyűlölt a túl rövid szoknyák miatt, a túl magas sarkú cipők miatt, a bőrdzseki miatt, a pasztell kék haj miatt, a túl erős smink miatt.
Emlékszem, mennyit veszekedtünk e miatt, és mennyit veszekedett anyám az apámmal, aztán én az anyámmal, és az apámmal, aztán egy idő után már haza sem akartam menni, mert tudtam, hogy nincs értelme, mert soha nem lesz vége, mert soha nem leszek elég jó. Az apám soha nem értette meg, hogy ez a nő még mindig ugyanaz a kislány, aki a fehér póni hátán ült a toszkán borvidéken – csak felcsavart hangerővel.

Aztán van olyan is az életben, amikor kiürül a pohár. Amikor már nem is csak félig üres, hanem egyetlen csepp sincs benne, csak a jég olvadozik benne, meg a szádban a whiskey ízé, és azt kívánod, hogy minden olyan legyen, mint régen, és tulajdonképpen már az sem érdekel, mikor, csak ne lennél itt, és most.
A kocsma pultjára hajolva zokogok, a szép sminknek nyoma is csak nevetséges bohóccá tesz, ahogyan az élénk, erőteljes színek összekeverednek a csillámmal meg a fekete szemceruzával.
Ott, abban a pillanatban, eladtam volna a lelkemet magának az ördögnek, egyetlen dollárért, és az álmomért cserébe.

Természetesen az egyetemet nem tudtam befejezni az apám támogatása nélkül, aki úgy döntött, hogy nem kíván részt venni a továbbiakban abban, hogy valóra váltsam az álmomat. Így tehát otthagytam az iskolát, otthagytam a menő, manhattani lakást, meg a menő, manhattani klubokat, és a menő, manhattani barátaimat is, és Brooklynban béreltem egy olcsó téglalakást.
Túlzások nélkül állítom, hogy éjt-nappallá téve dolgoztam, nappal egy kávézóban, éjszaka pedig egy bárban. Két lehetőségem volt: vagy felhagyok az álmaimmal, tanulok valami mást, eldobok mindent, amiért ide jöttem, átlagosan, de jól élek, vagy nem, és, ha bele is döglök, visszamegyek az egyetemre, hogy befejezzem azt, amit elkezdtem.
A szabadidőmben ruhákat terveztem, és ilyen-olyan divattervező cégekhez vittem el őket, és, ugyan sem tapasztalatom, sem kellő tudás nem volt a birtokomban, a tőlem telhető legtöbbet akartam nyújtani. Egy idő után olyan ruhákban jelentem meg ezeken az interjúkon, amiket én magam álmodtam meg, és tettem kézzelfoghatóvá, élővé. Sőt, időnként a bárban is abban jelentem meg, és abban énekeltem a tenyérnyi színpadon, hátha valaki felfedezi az alkotásomat, ha elég hangos és feltűnő vagyok.
Globális divatcég feje nem, de te, életem szerelme, ott fedeztél fel.

Tulajdonképpen félig-meddig neked köszönhetem, hogy ma ott vagyok, ahol, és az vagyok, aki. Mint kiderült, fényképész vagy, így összehoztunk egy grandiózus, modern, lendületes és egyben szexi, vad, provokatív anyagot, az én ruháimmal, a te fényeiddel, az én pózaimmal, a te gépeddel, az én lelkemmel, a te nézőpontodból.
Eladhatóvá váltak a szettek. De soha nem adtam el egyiket sem. Ha a ruhák mennek, akkor én is – ez volt az egyetlen kritérium, az alapelv.
És van abban valami elszomorító, amikor a ruháid kellenek, de te - a személyed, lényed, a lelked, TE MAGAD – nem.

Mint a legtöbb bánat, ez is örömmel kezdődött.
Az életem úgy omlott össze, mint egy kicseszett kártyavár.
Nem volt sem jobb, sem más ötletem, semmint eladni a terveket – ironikus módon éppen a Versace-nak. Boldognak és büszkének kellett volna lennem, de e helyett csalódott voltam, és szomorú. Egyetlen vigaszom az volt, hogy megteremtettem azt a pénzt, amivel befejezhettem az egyetemet, mert mindig is volt bennem egyfajta dacos vágy, vad ambíció és gőgös akarás, hogy az apám orra alá dörgöljem.
És, amikor már majdnem minden tökéletes volt, és már-már révbe értem, és, amikor már azt gondoltam, hogy ez az, ez az életem, erre vágytam, megérkeztem, és Te vagy az, meg Én vagyok neked, és MI vagyunk, akkor a pofámba vágod, hogy nem szeretsz többé.

Színeket, és fényt akartam csempészni megunt, szürke életembe. Soha meg nem tapasztalt érzés kerített hatalmába: csendet akartam. Békét. Nyugalmat. Gyógyulni akartam. Mert mindent, mindent elvesztettem, ami valaha fontos volt: a családomat, az álmomat, téged.
Talán hazudtál nekem, és csak óvni akartál; eleged lett, meguntad, hogy folyton csak vársz rám, hogy pörgök, hogy térülök-fordulok New Yorkban, hogy megállíthatatlanul és fáradhatatlanul hajszolom az álmaimat, és találtál valaki mást, aki nem ilyen. Találtál valakit, aki nyugalommal szeret, mint, ahogyan egy tó vize ölel magához, lágyan fodrozódva, ringatva; nem úgy, ahogy az óceán: nyersen, ugyanakkor teljes szívvel és odaadással. Pedig te is az álmom része voltál, neked is helyed volt abban az elképzelt jövőképben.
De talán túl sok vagyok.
Talán te vagy túl kevés.
Egészen Los Angelesig menekültem előled, az életem elől, és évekig nem terveztem egyetlenegy ruhát sem. Helyette kitanultam a sminkelés fortélyait, és sminkmester lettem, filmes cégeknél dolgoztam – a háttérben, maszkokon, testfestéseken, sebhelyeken, csonkokon, dívákon, meg gentlemaneken.

És bekövetkezett, amitől úgy ódzkodtam, amitől rettegtem, amivé soha nem gondoltam volna, hogy válhatok: átlagos, de jó életem volt. Se több, se kevesebb.
Aztán, valószínűleg látták a ruhákat a milánói divathéten, vagy a párizsi kifutókon, vagy az ég tudja hol, mikor, és ki, de ENGEM akartak.
Engem, azt, aki én vagyok – felcsavart hangerővel.
Ennek immár három – idestova négy – éve.
Azt azért te sem gondoltad volna, hogy egy nap tanár leszek.
Hát, én sem.
Ahogy azt sem, hogy hét év után éppen itt futunk majd össze, és abban sem vagyok biztos, hogy tudni akarom, hogy ez a találkozás vajon a Sors mosolya, vagy fricskája...?