Spencer Gillis

Tősgyökeres ausztrálként Sydneyben születtem, valamikor a történelem előtti időkben. Nyugodtnak mondható gyerekkorom volt, már amennyire nyugodtak lehet egy vézna, szemüveges, magába fordult kertvárosi kissrác mindennapjai. Folyamatos céltáblája voltam a nagyobb gyerekeknek, azoknak, akik fociztak, hokiztak, vagy karatézni jártak, és nagyobbak, és erősebbek voltak nálam. Sosem értettem ezt a gondolatmenetet. Rá kell szállni a legkisebbre, a leggyengébbre, a cingár, szemüveges, fogszabályzós kisfiúra, aki imádja a tudományos-fantasztikus könyveket, a képregényeket, a robotokat, és a számítógépeket. Semmi értelme nincs, de hát ez volt a kölyökkorom. Anyám nővér volt a közeli kórházban, sosem volt a közelben, hogy megvigasztaljon, vagy legalább a sebeimet ellássa. Apám, aki katona volt, csak olyanokat mondott, hogy "Miért nem ütsz vissza fiam, buzi vagy?!", és társai. Senki sem segített, csak azok a dolgok, amik miatt rendszeresen elvertek a "menők". Az egyetemig nem is nagyon változott a helyzet.
New Yorkba mentem egyetemre. Minél messzebb Sydneytől, és az apámtól. Épp végzős gimnazista voltam, amikor megtörtént az a végzetes baleset, ami megváltoztatta az életünket, apámat pedig, aki amúgy sem volt egyszerű személyiség, az alkoholizmus útjára taszította. Anyám, egy fárasztó műszak után sétált haza, amikor egy részeg autós elgázolta, miközben ment át egy zebrán. A helyszínen meghalt, nem tudtak rajta segíteni. Apa szerint nem is akartak. Azt hajtogatta, hogy csak járulékos veszteségnek tekintették, hogy minden nap történik ilyen, és senkit nem érdekel, hogy gyerekek, házastársak maradnak hátra. Szerencsére egyke vagyok, így könnyen meg tudtam szökni apám kontrollálatlan gyásza elől. Az egyetemen töltött időszak volt életem legjobbja. Olyan emberek, közé kerültem, akiket hasonló dolgok érdekeltek, mint engem, akikkel tudtam beszélgetni, bulizni, és akik közül 20 éves koromban végre valahára barátnőm is lett. Tehetségesnek bizonyultam abban, amit csináltam, a szerkentyűimmel sorra nyertem a díjakat, és végre sikeresnek éreztem magam. Mikor haza mentem, apám közölte, hogy cserben hagytam, és elárultam, így ő nem akar többet látni, takarodjak ki a házából, és soha többé ne keressem. Hirtelen maradtam magamra, és kellett a saját lábamra állni, bár szerencsésen választottam szakmát, így gyorsan találtam munkahelyet, amivel képes voltam eltartani magam.
Felnőtt életem nagy részét egymagamban töltöttem, barátaim mindig voltak, csajaim is, de valahogy a nagyon komoly kapcsolatok távol álltak tőlem. Nem gondoltam volna, hogy a világ másik felén él a lelki társam, akivel a szerencse, és az internet hozott össze. Rengeteget játszottam, és játszom a mai napig is. Yunnal akkor találkoztunk, amikor még a WoW volt a menő. Rengeteget beszélgettünk, a játékban is ütőképes duót alkottunk, de sosem jutott eszünkbe megkérdezni egymást, hogy hol is lakunk. Egyszer, mikor már eléggé össze szedtem a bátorságomat, és megkérdezzem, hogy megiszunk-e valamit együtt. Ekkor jött a leforrázó válasz....Szöulban lakom. Szó szerint a világ másik felén. Elkezdtem mint az őrült kapkodni, hogy akkor mégis mi a fene legyen. A csapattársak közül volt még néhány koreiai, szerencsére az egyik lány tudta is, hogy hol lakik Yun. Jött a következő lépés: repülőjegy, szabadság. Akkor még csak néhány éve dolgoztam a Golden Canyon egyetemen, úgyhogy a főnök nem volt boldog, mikor közöltem, hogy kb 2 hónap szabit kérek. Kénytelen voltam betegséget kamuzni, de leszögeztem, hogy nyugi, nálam lesz a gépem, a munkámra ezek után is számíthatnak. Aztán felpattantam a repülőre, és már mentem is Szöülba. Egy hatalmas plüssmacival jelentem meg az ajtajában, hogy cső, jöttem, most aztán már randizzunk!
Életem legjobb döntése volt, hiszen azóta is együtt vagyunk, sőt hajnaldó volt hozzám költözni Ausztráliába. Most nyugis, és mondhatni eseménytelen az életem, bár a melóban is akadnak néha nehézségek, és nincs tökéletes párkapcsolat, így Yunnal sem szökkenőmentes minden. Nem panaszképpen mondom ám. Az élet szép.