Nincs nehezebb annál, mint nyugodtnak mutatni magad, miközben belülről felrobbansz az idegtől; az előttem álló tizenöt órás repülést leszarom, felülök a gépre itt, ott meg leszállok, a kettő között meg kiütöm magam a jó öreg fájdalomcsillapító + alkohol kombóval, de nekem nem kellene itt lennem, nem kellene éppen áthaladnom a második security ponton és főleg nem kellene felszállnom a gépre, ami Sydneybe repít.
Egy idióta faszfej vagy, Sidney Fletcher.
Az elmúlt hónapokban nem volt mit titkolni, nem volt mit kerülgetni, éltem az átlagos faszfejek életét; bandáztam a haverokkal (nem az ikertestvéremmel), betépve, müzlit zabálva mesét néztem (nem az ikertestvéremmel) és minden alkalommal válogathattam, melyik lánnyal kúrjak (nem az ikertestvéremmel).
Mégis úgy várakozok a Sydneybe tartó járat kapujánál, mintha pisztolyt tartanának a fejemhez, mert Bowie egy másik kontinensen vár rám, én meg megyek, mert ő BOWIE és mert vár, és mert olyan nyálas csicska vagyok, akinek nem képes az ikertestvére nélkül élni. Ha pontosabbak akarunk lenni, nem az én kibaszott egyszerű, de boldog életem nem forog tovább az ikrem nélkül, sokkal inkább az állít fel és taszogat fel a 31B ülésre, hogy ott akarok lenni a háta mögött, mert ha én nem vagyok ott, akkor ki vigyáz rá?
Kibaszottul senki sem, legyen bárkikkel körülvéve, akkor is egyedül van, mert amekkora utálatos picsa tud lenni, nem gyűjtött senki olyat maga köré, akit tényleg érdekel a hogyléte.
A fájdalomcsillapítót a számba dobom, a hátizsákom fel az ülések feletti tárolóba, magamat meg le a fotelbe; Bowie ajándéka, tényleg azt hittétek, hogy nekem van pénzem az első osztály krémszínű bőrfoteljébe süppedni, mióta elvágták a köldökzsinórt?
Most már minden mindegy, már fent ülök a gépen és bár a gyomrom még mindig egészen aprócska és mindjárt kiokádom a nemrég benyakalt üdítőt meg az előbb benyelt kis tablettát, leszállni már nem fogok.
Negyed órája sem lehetünk a felhők között és én már kidőltem, összefolyik az idő és a tér, meg a tér és az idő és bárcsak mondhatnám, hogy Bowieval álmodok, de már jó ideje egyáltalán nincsenek álmaim. Néha felriadok és kétszer is felkeltenek: ebéd, vagy vacsora vagy reggeli, ilyenkor nem lehet megmondani, megeszem, filmrészleteket nézek és újból és újból visszaalszok, mert mi mást kezdenék magammal ennyi idő alatt?
Az út utolsó óráját már ébren töltöm, nézek ki az ablakon, nézem, ahogyan hajnalodik és egész testemet boldog izgatottság tölti el. A lelkesedés teljesen maga alá temeti a józan negatív gondolatokat, miszerint élni kellene a lehetőséggel, amit kaptunk, hogy normálisan (már amennyire mi képesek vagyunk erre) éljük az életünket, két külön kontinensen, két külön utat bejárva.
Bőven elég volt több hónapot külön lenni egymástól, a gondolataim folyamatosan körülötte zakatoltak, az időeltolódás miatt beszélni is alig beszéltünk, ami az egész életünkhöz képest úgy hatott, mintha megszűntünk volna egymásnak létezni, én meg majdnem belekattantam abba, hogy nem tarthatom, ő meg abba, hogy nem tartom rajta a szemem. Ezt más nem értheti meg, ez egy ilyen iker dolog.
Régen soha nem értettem azokat, akik amint megállt a gép, felpattantak és majdnem úgy rohantak le a róla, most viszont majdnem közéjük kerülök én is. A szokásosnál is gyorsabban kerülgetem az előttem tötyögőket, elsőként mutatom be a szükséges papírokat, mielőtt tovább haladhatnék a bőröndömért és míg várom, hogy megjelenjen a kijelölt szalagon, küldök egy videót a már körbe-körbe keringő poggyászokról Bowienak, a végén magam felé fordítva a kamerát vigyorgok bele. Úgy kapom le a sajátomat, mintha valami értékes is lenne benne a ruháimon kívül, amiket beleszórtam, tovább törtetek a kijárat felé és pofát vágok az utolsó ellenőrzésnél, mert már egy percnél többet sem akarok eltölteni a ezen a kurva reptéren egyedül.
Egyből kiszúrom a várakozók között és még gyorsabban szedem a lábaim, amint összetalálkozunk, eleresztem a bőröndöm, hogy mindkét kezemmel magamhoz szoríthassam, miközben ő nyakamba ugrik és derekam köré kulcsolja lábát. Meg sem szólalok, csak vigyorgok a nyakába, belecsókolok és úgy repked a szívem a mellkasomban, mint már régen.
Végre újra teljes vagyok.