Az embernek negyven felett vagy a vérnyomása magas, vagy a dereka fáj. Vagy mindkettő. Ilyen szempontból szerencsésnek mondhatom magam, hisz annak ellenére hogy vajmi kevéssé élek egészségesnek mondható életet, makkegészséges vagyok. Az izmaim és az ítületeim hibátlanok, a szívem jól bírja és a vérnyomásom sem vészes. Egészen addig a pillanatig míg meg nem szólal a telefonom.
Hátradőlök a kocsim bőrülésén a kezembe véve a készüléket és máris érzem hogy a fülemben kezd el dobolni a vér. Az én drága feleségem mindig ezt a reakciót váltja ki belőlem, mindegy mikor és miért hív, de a mai reggeli veszekedésünk után ő az utolsó akivel beszélgetni szeretnék.
- Mennyi idő míg a Bittersweethez érünk? - kétdezem a sofőrömet kissé előrehajolva. Hagyom csörögni a telefont. Nem akarok beszélni vele.
- Még 10 perc uram - feleli az egyenruhás mire bólintva dőlök hátra. A telefonom elhallgat mire a szívverésem megint kicsit csillapodni kezd.
Alig veszek két mély levegőt újra csengeni kezd mire elönti a vörös köd az agyamat.
- Mit akarsz Dorothy? - veszem fel dühtől remegő, fojtott hangon. Ahogy hallgatom magas, vinnyogó hangot ahogy válogatott sértéseket vég a fejemhez újra átgondolom az életem. Pontosan tudom hogy hol siklott ki vészesen és visszafordíthatatlanul. Abban a pillanatban hogy kimondtam azt a bizonyos igent az oltár előtt. Lett volna választásom, hogy ne lett volna de akkor úgy éreztem ezt kell tennem. De mit tud egy alig húsz éves fiatalaember az életről és a szerelemről? Semmit az ég világon.
Ahogy hallgatom a feleségemet duplaannyi idősnek érzem magam mint amennyi vagyok.
- Nem. Nem érdekel hogy hova mész és mit csinálsz. Nem fizetek ki neked semmit. Nem. Oh édesem, pontosan jól tudod hogy miért vettelek el. Ne álltasd magad. Dolgoznom kell, menj mást boldogítani - mielőtt újra rákezdhetne a sipításra lerakom a telefont. Huszonöt éve leszünk házasok az idén.
Huszonöt év... rengeteg idő.
És miért...? Egy ostoba, részeg éjszaka miatt. Fiatalok voltunk és ostobák. Azt hittük semmi rossz nem történhet velünk.
Két hétre rá kiderült hogy terhes. Fél évre rá összeházasodtunk. A lányok, ikrek, huszonnégy évesek. Mikor kicsik voltak azért nem váltam el mert tudtam hogy akkor nem láthatnám őket újra.
Mostmár azért nem válok mert a fele vagyonom annak a szajhának kéne adnom.
Megállunk a bár előtt.
- Menjen csak, majd hívok egy taxit hazafelé - mondom a söfőrnek - Jó éjszakát John.
- Jó mulatást uram - mondja ő is mielőtt elhajt.
A klubb forró, zenével teli levegője az utolsó mentsváram. A személyzet előre köszön, és bár sokan nem tudják ki vagyok valójában mind tisztelettel köszöntenek. Néhány táncoslány van a színpadon, tudom hogy észrevesznek ahogy leülök a szokásos asztalomhoz. Tíz éve itt ülök és ugyanazt rendelem. Chivas Regal, jég nélkül.
A lányok levonulnak de látom ahogy összesúgnak a színpadlejárónál. Vicces hogy ismerem a becenevet amit kitaláltak rám. Mr. Blue. Még tetszik is.
Egy új arc lép a színpadra mire kicsit felszalad a szemöldököm. Magas, vékony fiú, szép vonásokkal, karcsú testtel.
Le sem tudom venni róla a szemem. A veszekedés mintha el is felejtődött volna.
Ő kell nekem.