Alyssa Blackwell

See the devil on the doorstep now? My, oh my... • Életem legátlagosabb napjának indult. Matekból rögtön az első órán dolgozatot írtunk, aztán töri előtt összevesztem a legjobb barátnőmmel, mert bevallotta, hogy neki is tetszik a srác, akihez akkoriban szentül hittem, hogy egy nap feleségül fogok menni. Josh? Jason? James? Már a nevében sem vagyok biztos, de a focicsapat kapitánya volt - mi más lett volna? - és kivételesen ehhez a sztereotip képhez szorgalom és kitűnő bizonyítvány is társult, így érthető, hogy odavoltam érte, meg a tengerkék szeméért. Ebédszünet után egy szót sem szóltunk Jessicával egymáshoz, hátat fordítottunk egymásnak az iskola kapuja előtt és külön úton mentünk haza. Nevetséges volt, hiszen teljesen egy irányban laktunk.
Ahogy beléptem a házunk ajtaján és leakasztottam a hátamról a rózsaszín hátizsákomat, akkor nyilallt bele először az a baljóslatú, kellemetlen érzés a bordáim közé. Mint amikor pontosan tudod, hogy valami rossz fog történni, de az agyad még képtelen lépést tartani az eseményekkel. Tiltakozik. Védekezik. Próbálja elkerülni, ami már rég bekövetkezett.
Anyát szólongattam és emlékszem, hogy valamiért az emeletre indultam. Nem tudom, miért. A bejárat előtt ott parkolt az autója, pedig azt mondta, sokáig fog dolgozni, és a ház olyan kihaltnak hatott, a hangom magányosan rezonált a falak között, minden üresnek és elhagyatottnak látszott. Remegett a kezem, ahogy a korlátba kapaszkodva felhúztam magam a lépcsőn - a lábaim valamiért nem akartak engedelmeskedni, mintha minden idegsejtem azt üzente volna, ne menj, állj, egy lépést se tovább.
De mentem tovább.
A fürdőszoba ajtaja résnyire nyitva állt, már a folyosó végéről hallatszott a tompa vízcsobogás; a hang, ami tizenöt év elteltével is kísért még álmatlan éjszakáimon. Másoknak a látvány ivódik bele a lelkébe, vagy a szag... Belém a hang. Az ereszről lecsorgó esőcseppek ellen mai napig maximumra kell tekernem a zene hangerejét, hogy el tudjam felejteni, milyen szaggatott zihálással, milyen rémes iszonnyal tettem meg minden egyes lépést a régi lakásunk kopott parkettáján, hogyan nyikorgott a talpam alatt a fa, hogyan erősödött egyre inkább a csobogás, és mellette hogyan lett egyre hangosabb és hangosabb az őrjítő csend.
A szomszédok hívták ki a mentőket, miután meghallották a sikoltozásomat és rám törték az ajtót. Anyán addigra már nem lehetett segíteni.
Valójában sosem lehetett.

What about the world today? What about the place that we call home? • Még zsongtam az ütés erejétől. A szétreppenő szilánkok megvágták az arcom és a halántékom, fejbőrömből ömlött a vér, de szerencsére volt annyi kitanult reflexem, hogy időben elrántottam a fejem, amikor megláttam lendülni apánk kezét, így a sörösüveg nagy részét felfogta az alkarom. A pillanatnyi, éles fájdalmat elnyomta a véremben pörgő adrenalin és az a heves, mindent elborító harag és gyűlölet, amit sosem éreztem még ennyire erősnek és megállíthatatlannak. Mintha az egész bensőm egyetlen elhatározástól lángolt volna, nem éreztem semmi mást. A világon semmit, csak hogy ezt kell tennem, ezt fogom tenni és ezt akarom. Mintha az elmúlt évek tortúrája most nyert volna értelmet, valami átkattant bennem, ami egészen új meglátásba helyezte a dolgokat. Teljesen józan voltam. Sosem éreztem még magam ennyire ébernek és önmagamnak.
Megragadtam a konyhakést és nekilendültem.
Jeffrey erős ujjai elkapták a csuklóm. Pont úgy szorított, mint gyerekként, amikor kisürgetett az ágyamból be az övé alá, a szekrénybe, a tetőre; bárhová, ahol biztonságban lehettem apánktól. Most is olyan gyengéd és meleg volt, a tekintete azonban idegennek hatott. Mintha lekapcsolt volna benne minden, ami a testvéremet a testvéremmé tette. Egyetlen hosszú pillanatig, ami számomra elég volt ahhoz, hogy újraéljem a gyerekkorunkat, mélyen egymás szemébe néztünk, aztán maga mögé sodort és meghallottam azt a félreismerhetetlen hangot.
Egyszer. És megint. Majd újra.
Pontosan hatszor.

You say we're not responsible, but we are. We are. • Jövőhéten itt folytatjuk, mondtam, majd megköszöntem a figyelmet és visszapattintottam a filcre a kupakot. Még vetettem egy röpke pillantást a táblára rajzolt szavak és IPA jelek sokaságára, bármiféle hibát vagy logikátlanságot keresve bennük, majd elégedett biccentéssel kézbe vettem a szivacsot és nekiláttam eltüntetni az órai munka nyomát. Szerettem ezt a munkát, élveztem, hogy olyasmivel foglalkozhattam, ami érdekelt és amibe szenvedélyes lelkesedéssel ölhettem bele minden időm és energiám. Élveztem a diákok figyelmét, hogy segíthettem őket tökéletességre törekedni, fejlődni, orientálódni az anglisztika terjedelmes területein belül. És persze a saját egómnak is jól esett, hogy megmutathattam, fiatalságom ellenére milyen határozott, felkészült és talpraesett nő lett belőlem.
Igaz, nem volt kinek. Senki sem élt már körülöttem, akinek bármit is bizonyíthattam volna, a lelkiismeretem mégis tovább és tovább hajtott az önmegvalósítás rögös útján.
Már csak néha voltak rémálmaim, abban is minduntalan Jeffrey szerepelt.
Az asztalon hagyott telefonom búgni kezdett, mire összerezzentem. Noha nem voltunk ikrek, mindig is ijesztőnek tartottam a bátyám és köztem húzódó, szoros kapcsolatot, ami ilyen apróságokban nyilvánult meg azon túl, hogy rendszeresen befejeztük egymás mondatát és elég volt egy hosszabb pillantást vetnünk egymásra, hogy tudjuk, mire gondol a másik. Legalábbis egyszer régen így volt. Mostanában mintha egyre távolabb sodródott volna tőlem... Pedig nem kellett emlékeznie. Nem akartam, hogy emlékezzen. Minden jó volt így, hiszen megvédhettem, ahogy ő is megvédett engem.
Vacsora ma este?, futottam át az üzenetet, és a hüvelykujjam megindult a gombok felett.