Cain Morisson

Mozdulatlanul feküdtem, a légzésem lassú volt és nyugodt. Sehogy sem fért össze azza ami a fejemben zajlott. Minden túl hangos volt, túl élénk, túl sok. Minden túl sok volt.
A plafonon árnyékok táncoltak, ijesztő, hosszú, sötét árnyékok. Nem tudtam eldönteni hogy a képzeletem művei, vagy a démonaim valóban eljöttek értem.
A kanapé szürke szövetét durvának, szinte fájdalmasnak éreztem és a mellettem fekvő férfi légzése akár egy légkalapács hangzott a fejemben.
Századszorra fogadtam meg hogy soha többé nem fogom ezt tenni magammal. És századszorra tudtam hogy meg fogom tenni. Meg fogom tenni újra és újra.
A világnak el kellett volna puhulnia, mindennek szépnek kellett volna lennie, de ehelyett a világ hangos lett, durva és ijesztő. A szívverésem borzasztó hangos lett. Annyira más volt mint a légzésem. Az nyugodtan emelkedett fel és alá, mintha csak az árapály lenne.
Tudtam hogy nem vagyok ura a testemnek. Tudtam hogy nem tudnék megmozdulni. Be voltam zárva a fejembe. A legijesztőb helyre amit csak ismertem.
Nem tudom mikor kezdtem zuhanni, de az amúgy is sötét szoba, teljesen feketévé vált mintha megvakultam volna.
Egy pillanatig mintha újra gyerek lettem volna. A Rómeó és Júlia ismerős képsorai jelentek meg a szemeim előtt egy laptopon. A térdem egy másikhoz ért, a számat elöntötte a limonádé édesen savanykás íze.
Jó volt. Percekig jó volt. Éreztem a csókjait, éreztem a forró érintéseket a felsőtestemen. Lekerült rólam a pólóm aztán... vége lett.
Üvöltések... Ian pedig rám se nézett...
Többé nem láttam.
A diplomaoztóm. Mindenki boldog, mindenki fényképezik. A vakuk fénye bántotta a szemem. Nem votlam tiszta, sőt. A világ akkor még puha volt és homályos. Éreztem a szüleim érintését a karomon. Nem mondták hogy büszkék lennének rám vagy hogy szeretnek. Miért tennék, hisz csak summa cum laude diplomáztam.
Tehetséges diák... Igen az voltam. Na nem mintha annyit tanultam volna, egyszerűen csak.. mindent tudtam amit kellett. Ha kellett legális szerekkel ha kellett illegálisokkal.
A legjobnak kellett lennem hiszen erre tanítottak. Arra tanítottak hogy mindent kérdőjelezzek meg. Arra hogy mindent tudni akarjak.
És én tudni is akartam mindent. Minden érzést, minden pillanatot.
Amikor megláttam Őt sem voltam tiszta. Fényes volt és gyönyörű. Soha nem láttam még oylat mint ő. Olyan volt mint egy angyal. A mosolya széles, a szeme tiszta és csillogó.
Olyan volt amilyen én soha nem lehetnék.
Tiszta volt.
Nem tudtam kiverni őt a fejemből. Még akkor sem mikor hazaestem ezzel a pasival.
Nem tudom már hogy mit csináltunk, de nem si volt fontos. Úgy éreztem már semmi nem fontos.
Az emlékek lassan elolvadtak és teljesen sötét lett. Sötét és csend. A szívverésem lelassult. Mintha kívülről hallanám.
Mikor legközeleb kinyitottam a szemem már világos volt. Újra ura voltam a testemnek. Lassan felültem és körültnéztem. Az ágy már üres volt mellettem. A srác épp öltözködött. Mosolyogva nézett rám. Azt mondta jó volt az este. Egyetértettem.
Azt mondta majd hív. Mindketten tudtuk hogy hazudik. Nem is érdekelt. Azt akartam hogy elmenjen és bevehessek még egy bogyót.
A józanság... nem az én asztalom. Ezért is nem leszek soha olyan tiszta mint ő. Soha.