Mitchell Murphy

Egy család legkisebbjeként felnőni nem fenékig tejfel. Főleg akkor nem, ha csak úgy tudja az ember, hogy ő szülei legfiatalabb gyermeke. Aztán mikor tizennégy éves korában a tudtára adják, hogy amúgy bocsánat, hogy eddig nem mondtuk, de van egy öcséd, Allen, akkor gyakorlatilag egy világ omlik össze benne. Márpedig velem pontosan ez történt. TIzennégy évesen egyébként is hihetetlenül sebezhető az ember, nem nehéz olyat mondani, amivel elveszítheti a talajt a lába alól. De ezzel egy egész kicseszett bolygó csúszott ki a lábam alól, és kérdőjeleztem meg alapjaiban gyakorlatilag mindent, amit eddig mondtak nekem. Mert ha ebben hazudtak, akkor honnan tudhatnám, mikor és miben fognak átverni legközelebb?
Ezek után, bár továbbra is szerettem a családomat, hiszen mégiscsak egy család vagyunk, azért folyamatosan lázadoztam, és ahol csak tudtam keresztbetettem nekik. Mert nem, szinte soha nem tudtam, hol az elég. Most sem tudom, csak épp a célok és az indítékok változtak időközben. Akkoriban, kamaszként a bajkeverés, a problémaokozás volt a lényeg. Mindegy, csak figyeljenek rám. Mert kellett, szükségem volt rá, hogy valaki figyeljen rám. Most, pszichológusként, tanárként már épp ennek az ellentettjét tartom fontosnak. Mindegy, csak figyeljek. Mindegy, csak segíthessek, csak megoldhassam azokat a problémákat, amiket egyedül nem tudnak, vagy nem akarnak megoldani. Mert könnyebb tudomást sem venni róluk, vagy nem tudják, hogy egyáltalán problémáik vannak. Csakhogy van, amikor a kettő megállíthatatlanul találkozik egymással, és akkor bizony elég nagy bajok történhetnek.
Történt is. Velem. Még Angliában, az egyik diákomnak segítettem megérteni magát, és túljutni az egyik problémáján. Sikerült.... talán túl jól is sikerült, ugyanis még én sem tudom, hogyan, de valahogy megtörtént, aminek nem lett volna szabad megtörténnie, és viszonyunk lett. Ezt persze megtudták, és el kellett jönnöm az iskolából. Én viszon úgy éreztem, hogy ha nem hagyom ott Angliát is, akkor nem tudok mit kezdeni magammal. Nem tudok új életet kezdeni. Pedig pontosan arra van szükségem. Ezt én is éreztem, tudtam. Szóval fogtam Bonniet, a hűséges labradoromat, összepakoltam, elköszöntem a családtól, és eljöttem. És most itt vagyok Ausztráliában, gyakorlatilag a nulláról kezdve az életemet. Ez persze nem baj, sőt... új tapasztalatra, új tudásra mindig szüksége van az embernek. Mindenből lehet tanulni, és csak úgy taníthat, meg segíthet valaki, ha ő maga is ismeri az adott problémát, szituációt. Hát, én most mondhatni fejest ugrottam az új helyzetekbe. Szerencsére a pszichológiát mindenhol ugyanúgy kell érteni, tanítani, művelni... nem vagyok olyan elveszett, mint amilyennek néha érzem magam. És ki tudja? Talán most a szerencse is rámmosolyog. Már egyáltalán nem bánnám, ha nem csak Bonnieval kellene osztoznom a lakáson.