Aurora Norton

Egy hangos sóhaj kíséretében ülök le a doktornővel szemben, akivel ez a második alkalom, hogy találkozunk. Senki nem tud arról, hogy pszichológushoz jöttem. Nem azért, mert depressziós vagyok, erről szó sincs, sokkal inkább azért, mert szeretnék valakivel végre beszélni mindarról, ami idebent van bennem. A doktornő pedig bár néha túl sok idegesítő kérdést tesz fel, de legalább biztos lehetek abban, hogy nem szivárogtatja ki az életem. Bármit mondhatok, mert az ebben a szobában marad.  
- Milyen érzés egy olyan sikeres üzletember lányának lenni, mint az apja, - szegezi is felém az első kérdést, én meg mielőtt válaszolnék alaposan elgondolkodok azon, hogy hogyan is lehet mindezt megfogalmazni. Mert amúgy szívás.
- Gazdag szülők gyerekének lenni nem minden esetben jó. Főleg nem egy olyan férfi lányaként élni, aki megszokta, hogy Ő irányít, és akinek senki nem mer ellent mondani, hiszen mindenki tisztában van azzal, hogy milyen messze elér a keze, és, hogy bármire képes, hogy elérje a célját. Hogy is van az a mondás? Ja, igen. Pénz beszél, kutya ugat. Nem azt mondom, hogy az apám rossz ember, hiszen valahol legbelül neki is ott a szíve elrejtve a világ elől, inkább úgy gondolom, hogy az önzőség az a szó, amivel a leginkább le tudom őt írni. És ebbe az önzőségbe csöppent bele az anyám, majd születtem meg én is.
- Vagyis az édesanyja sem boldog? Mindez csak látszat?
- Az anyám, akárcsak én, belekényszerült ebbe a házasságba. Bár Ő nyíltan sosem mondta ki, de én nagyon is jól látom, hogy titkon Ő is valami másféle életről álmodozik. Ahogy az előbb is mondtam, az apám nehéz ember. - általában nem szoktam ennyit beszélni, de most kifejezetten jól esik kimondanom azt, amire gondolok.
- Bántotta önöket az apja? - ezen a kérdésen ismét elgondolkodok, mert nem tudom, hogy mit is ért pontosan bántalmazás alatt.
- Nem. Mármint fizikálisan nem. Azért annyira nem rossz ember. Csak szigorú.
- Az előbb azt mondta, hogy önt is bele kényszerítették a házasságába. Ez mit jelent pontosan? - egy újabb drasztikus kérdés, amire ismét nem válaszolok egyből, csak elbámulok a doktornő mellett, mintha valaki állna ott és arra ösztönözne, hogy ideje lenne befogom, felállnom innen, és olyan könnyedén távoznom, ahogyan jöttem. A doktornő türelmesen vár, minden bizonnyal hozzá van szokva már ahhoz, hogy idő kell amíg egy páciens megrágja a kérdéseit.
- Az én sorsom már gyerekként el volt könyvelve. Az apásom és az apám nagyon közeli barátok, szinten befolyásos család. Szerintem még a születésünk előtt eldöntötték, hogy össze adnak minket.
- Ezek szerint nem szereti a férjét.
- Charles, pont olyan, mint az apám. Nagyképű, arrogáns, aki azt hiszi, hogy a pénzén bármit megvehet, bármit megkaphat. Én pedig mindig lázadó típus voltam, bármit megtettem volna, hogy elkerüljem a sorsom. - miközben a férjemről beszélek, undor ül ki az arcomra. Nem azért, mert a világ legrondább embere, sőt... nagyon is jól néz ki. Csak sajnos mindez nem elég, hogy boldoggá is tegyen. Már gyerekként sem kedveltem túlzottan, most viszont, hogy annyi éve házasok vagyunk, gyűlölök minden egyes napot mellette.
- Már 7 éve házasok. Miért nem vált el tőle, ha nem szereti? Csak a gyerek miatt?
- Részben. Tudja egy válás nem olyan könnyű. Főleg úgy nem, hogy a lányom imádja az apját, az apja pedig szereti magához láncolni azokat az embereket, akiket szeret. - nem akarok erről többet mesélni, azt hiszem, hogy a lényeg bőven benne van a mondandómban.
- És mi a véleménye arról, hogy az apja régi sofőrje egyszer csak felbukkant, és a cégüknél lett társtulajdonos? Ha jól tudom, önök régen jóban voltak. - most jött el az a pont, ahogy képtelen vagyok tovább beszélni. Csak szó nélkül pattanok fel, és hagyom ott a doktornőt. Nem bírom felemlegetni a múlt szellemeit. A lányom igazi apja felbukkanása, csak még jobban felbolygatta az egyébként is szánalmas életem.